25.02.2008.
BELFAST BOMBE(E)RS
BREAKING NEWS
Jennifer Lopez világra hozta ikreit... Liam Neeson benézett a belfasti színház egyik különleges bemutatójára... Alakul az új rajzfilm adaptáció Hollywood-ban - összeállt a G.I. Joe szereplőgárdája... És persze az újragondolt 3D-s Vukról se feledkezzünk meg (már előre félek tőle)... Újabb könyvön vagyok túl - Daniel Keyes: Virágot Algernon-nak...
Tudom, hogy kissé ciki, de már harmadszor koptattuk Belfast utcáit, amikor kissé közelebbről is megismerkedtünk a várossal. Az első két alkalommal roppant egyszerű, de számunkra annál nemesb' céllal vettük be a város falait: shoppingoltunk. Így aztán mikor végre közelebbről is szemügyre vettük Belfast legellentmondásosabb utcáit, a Falls Road-ot és Shankill Road-ot, már kivülről fújtuk a bevásárlóközpontok paramétereit: hol, mit, mennyiért, és mekkora az OFF. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az egy napi fizetésemből felöltöztem: cipő, nadrág, hosszúfölső, poló, öt pár zokni a hétköznapokra (Monday, Tuesday... Friday felirattal - csakhogy tudjam merre hány méter), és 3 db alsó. Hihetetlen. Na, gyorsan tovább, még mielőtt mélyebb vízekre tévednék...
Minden értelemben! ;o)
A Newcastle és Belfast közötti 40 mérföldet (60 km-t), szűk egy óra alatt és 2 és fél fontért (850 forintért) tudtuk le. Mondhatni: "a hülyének is megéri, hát még nekünk". Nem egy világváros és nem is a népek olvasztótégelye, bár a harmadik útunk alkalmával belefutottunk egy magyarul egészen jól beszélő nemzetiségibe. Parkolóőr volt a szentem, nem sok pénzért, de eléldegélt valahogy az észak-ír fővárosban. A várost 2-300 ezren lakják.
A belvárost 4-5 utcában össze lehet foglalni, és nagyjából 1 óra alatt be is lehet járni. Városháza, operaház, belfasti-ferde-toronyóra (lánc nélkül), városnéző óriáskerék és még egy-két nevezetesebb kocsma és szoboregyüttes, na meg a bevásárló utca számtalan hasznos és haszontalan üzlettel. A központi buszpályaudvarról 10 perc alatt könnyen és gyalogosan is elérhető. Érdekes, de ötletes dolog, hogy a buszpályaudvart egy épületben helyezték el a vasútállomással. Nem rossz. És a peronra csak azok léphetnek be, akiknek van menetjegyük.
Már régóta szemezgettünk az emeletes városnéző busszal (ennél jobban csak a Belfast Eye vonzott engem), így aztán tényleg mély és jóleső érzéssel foglaltuk el helyünket a busz nyitott részén.
Amint elindultunk, az érzés átadta helyét a csontig hatoló, hideg szélnek. Gondolhattuk volna: Belfast, február idusa, kabriobusz. Most már mindegy - igyekeztünk jó képet vágni hozzá.
Ami nem is volt olyan nehéz, hiszen a idegenvezetőnk csak úgy durrogtatta a poénokat - az arcunkra fagyott mosoly mellé másnapra még egy kis izomláz is társult hastájékon.
A második néznivaló a Titanic-negyed lett volna. Az első a belfasti-ferde-torony-óra volt, amiről a céltalanul bámészkodók le is maradtak. "Hol? - Ott volt." A kikötői öbölben viszont apály volt, így aztán a kiállítás zárva volt. A viccet félre téve: a tárlat tényleg zárva volt, a hideg miatt, de különben sem egy akkora durranás, hogy ott órákat lehessen nézelődni. (Akkor már inkább az IKEA, ami pár hónapja nyílott meg itt, Észak-Írországban. A "guide" el is sütött egy poént, hogy ha valakinek kedve van egy lapokra szerelt szekrénysort venni, akkor szálljon le nyugodtan, visszafelé felvesszük. Ígéretes lehetőség, de most inkább kihagyjuk. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy ez a skandináv-szereld-össze-magad bútorstílus, itt, a szigetországban mennyire lesz sikeres.)
A Titanic-os sztorizgatás mellé egy anekdóta és egy igaz történet is társul még. Anno, amikor az építőket felelősségre vonták a katasztrófa miatt, ők a következőket mondták: "A hajó a miénk - elismerjük. De a jéghegyhez semmi közünk." Aztán a katasztrófa után a hajógyári munkások annyi kisfát ültettek a kikötő mellé, ahány áldozata volt a szerencsétlenségnek. Időközben szép kis erdővé serdültek a facsemeték...
Jah! És van egy igen hangzatos nevű, távolkeleti finomságokat kínáló étterem is. Neve roppant egyszerű és jól csengő: THAItanic. A információs boltokban pedig ott virítanak a polók, rajta a felirattal: TITANIC, built in Belfast. (Szerintem poénos, de ők komolyan gondolhatják.)
Ha jól számoltam, akkor a harmadik nevezetesebb állomás a belfasti sportcsarnok volt, ami többnyire jégcsarnokként működött. Új épület volt - a kibékülés jegyében született, akárcsak a jégkorongcsapat.
A '90 évek vége felé a város nagyjai összedugták a fejüket, hogy kellene egy sportcsarnok és egy csapat is, ami mindkét fél igényeit kielégíti. Természetesen a katolikusokét és protestánsokét is. Kellett egy sportág, ami mindenkinek új, ami kellően harcias, ami eléggé összekovácsolja az itt élőket. Így született meg a jégkorong Belfastban. Eddig síma ügy. A csapatnév elfogadtatásával azonban volt egy kis ramazuri. Többen ugyanis a "Belfast Bombers"-t szerették volna ajkukra venni, miközben az aktuális ellenfelet éppen a jégbe döngölik honfitársaik. Ez a név nagyjából, ha igen távolról nézzük a jelentését, annyit tesz: Belfasti Bombázók. Ha viszont közelebbről is megvizsgáljuk - leesik a tantusz: Belfasti Robbantgatók. (Ezek hülyék!) Stílusos, de nagyjából úgy hangzik, mint otthon a Matuska Szilveszter Vegyipari Szakközépiskola. Szerencsére győzött a józan ész, és megszülettek a Belfasti Óriások. Az persze más kérdés, hogy a jégkorong nézettsége és színvonala, meg sem közelíti a rugbiét, vagy a fociét.
Időközben elszáguldottunk újabb nevezetes helyszínek mellett. Az egyik gyárépületben az "air conditioner"-t (klimatizáló berendezést), röviden "éjszi"-t (A/C) találták fel - még ilyet, klíma ide a legfinomabb időjárásjelentésekben is csak "fagyos oldal"-ank nevezett területre, ahol ha összefogjuk a kóbor pluszokat, akkor is csak 10 fokot tudunk összehozni?!
Egy másik rendelőben pedig a defibrilátort fedezték fel. Ezt még nem próbáltam soha, de a klím egészen okos szerkezet, különösen ha egy hölgyemény arra kíváncsi, hogyan kerülhet kínos szituba a melltartót nélkülözve...
Mellesleg van egy kórház itt Belfastban, ahol 20 évvel ezelőtt még a legjobb ortopéd sebészeti kiképzés folyt. Ugyanis az országban zajló robbantgatások következtében a legkülönfélébb és ugyanakkor legborzalmasabb sebesülések és csonkítások keletkeztek. És az ortopéd orvosok krémje, szerte a világból, ide járt továbbképzésre.
Furcsa dolog lehetett ez a robbantgatós időszak - és persze értelmetlen is. Egyik este egy katolikus buszt vagy taxist robbantottak fel; a másik este pedig egy protestáns repült a levegőbe. Aztán bomba robbant egy katolikus esküvőn, majd egy protestáns sporteseményen. Érthetetlen. Mindeközben Belfastban állomásozott a britt hadsereg egy-két különleges zászlóalja is. Amolyan békefenntartói feladattal. Nem sok sikerrel - 2007 őszén végleg elhagyták az országot. Hasonló, sikeresnek csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető, eredménnyel dolgozott a rendőrség is.
Van itt Belfastban egy lakóépület. Furcsán kilóg a sorból, ugyanis nem a városi egységet (egyhangúságot) hangsúlyozó vörös téglaépület, és a két-három szintes magasságot is jócskán meghaladja. Amolyan kis toronyház. Illetve tűztorony. A város legmagasabb épülete. A rendőrség ezt az erősségét próbálta meglovagolni. Nem nagyon jött össze nekik. Miután a Belfasti Rendőrség beköltözött a legmagasabb emeletre, az épületben nap mint nap lángoltak fel a különböző fajtájú lakástüzek, veszélyeztetve ezzel az ott élők és persze a rendőrök testi épségé is. Katolikus és protestáns egyaránt gyújtogatott - ebben legalább egyetértettek. Így aztán a rendőrök ama elképzelése, hogy "innen aztán szemmel tarthatjuk a gaz robbantgatókat", hamar dugába dőlt.
Csak zárójelben jegyzem meg, gyorsan még mielőtt elfelejteném, hogy van egy-két film, amely ezt az ellentétet próbálja vászonra tűzni. Több-kevesebb sikerrel. Itt van mindjárt a Jack Ryan-es sorozat egyik része, a "Férfias játékok" Harrison Ford-dal. Volt még az "Időzített bomba" Jeff Bridges-szel és Tommy Lee Jones-szal, és ne feledkezzünk meg "Az apám nevében" című alkotásról sem a nagyszerű (2 oscar-díjas) Daniel Day-Lewis-szal...
Aztán van még a városban piac is, ahol minden kapható: a friss baracktól kezdve a legújabb papírvastagságú laptopon keresztül a házi vasolvasztó kohóig. Az idegenvezető szavaival élve: "Itt minden fellelhető a tűtől egészen a vasmacskáig".
Láthattuk még a városi bíróságot is a vele szemben lévő börtönnel együtt - persze csak kívülről. Amit viszont nem láttunk, még kívülről sem, az a két épületet összekötő aluljáró, ami több méterrel a föld alatt húzódott. És nem hallhattuk a bíró szájából azt a jól csengő mondatot sem, hogy "Kísérjék le az elítéltet!". A rosszfiúkat itt ugyanis, nem rakták rabomobilba, és még csak nem is kísérgették az utcán, hanem nemes egyszerűséggel levezették az alagútba, és amikor legközelebb felszínre ért, akkor már a rács mögött találta magát.
Vetettünk még pillantást egy egészen kicsinek mondható iskolára, illetve kollégiumra is. Ebben próbáltak meg férfit faragni C. S. Lewis-ból és fivéreiből. Ha valaki nem tudná, ő írta a Narnia krónikáját. Az oroszlán, a boszorkány és a ruhás szekrény az első kötet.
Miután átszeltük az UTCÁKAT (Shankill Road és Falls Road) - ahol még mindig rossz szemmel néznek az idegenekre és azt a bizonyos középső ujjukat sem voltak restek mutogatni nekünk -, lassan útunk vége felé közeledtünk. Még vetettünk egy röpke pillantást a Queen's University-re és a Botanikus Kertre, dobott a "Hop On - Hop Off" busz egy-két éles kanyart, és máris a végállomáson szorongattuk átfagyott kezünkben a forró kávéspoharat.
A Belfast Eye-ról csak annyit, hogy a londoni városnéző kerék kistestvére. Jónak jó, de nem az igazi. Ha választani kellene, akkor a britt mellett tenném le a voksom. Egyrészt, mert magasabb. Másrészt, mert Londonban van mit látni - itt sajnos nem annyira.
2008. április 20., vasárnap
2008. március 9., vasárnap
Ahogy én látom...
11.02.2008.
BREAKING NEWS (gondoltam csinálok egy ilyet is, csak hogy bizonyítsam, az cammogó internet ellenére, nem vagyunk teljesen elvágva külvilágtól)
Jessica Alba terhes... James Blunt Belfastban járt, a Police pedig hamarosan érkezik... Az USA-ban vagy női elnök lesz, vagy színesbőrű... Otthon meghalt Selmeczi Roland színész, többek között Brad Pitt, Antonio Banderas és Jack "24" Bauer (Kiefer Sutherland) szinkronhangja... Heth Ledger sincs mar kozottunk... Kiolvastam Hugh "Dr House" Laurie: Balek c. könyvét...
Newcastle, az észak - írországi
Ahogy én látom...
Könnyen meglehet, hogy először a város bemutatásával kellett volna kezdenem, de volt ennél nagyobb keveredés is már az irodalomban.
Akit érdekel a pontos helyrajzi koordináta (szélességi - és hosszúsági fok), annak csalódást kell okoznom. Nem tudom. Valahol Liverpool-lal szemben található, az Ír szigeten. Tényleg, alig valamivel feljebb és arrább.
Kellemes kis tengerparti település, Down "megyében". A környéken van még, pár mérföldre: Dundrum, Downpatrick, Ardglass, Annalong és Castlewellan. Kicsit távolabb van, 40-50 mérföldre: északra, Belfast (Észak - Írország fővárosa); délre, Dublin (Íország fővárosa). És nagyon távol van, sok-sok mérföldre: New York és Los Angeles, meg még sorolhatnám...
A tengerparttal párhuzamosan futnak a főutcák (van vagy 3-4), a házsorok és Newcastle bevásárló utcája; nem is beszélve a tengerpari sétányról, ami persze közvetlenül a tengerpart mellett van. Hol is lehetne máshol egy tengerparti sétány? Szóval, minden a tengerparthoz igazodik.
Lélekszám: kb 7000. Hét ezer. Plusz - mínusz 400-450, attól függően, hogy a hotel mennyire van kihasználva. Tudom, nem sok - én is többre számítottam.
Van egy kellemes, nagyon szépen kiépített tengerparti sétány. Itt többnyire futni szoktam és persze küzdeni a természet elemeivel: egyik oldalról a tengervíz hullik a nyakamba (dagály idején különösen); a másik oldalról meg az eső egy kis hátszéllel támogatva (átlag 100-120 km/h). Errefelé ugyanis a szél kétszer is meglegyinti a várost. És nagyon szokott fújni. Néha napokig is. Egyszer bezúdul a tenger felől, másodszor meg visszaverődik a környező hegyekről. A harmadik természeti tényező egy futás esetében a nap. Erről nem sokat tudok mondani. Itt ugyanis alig látni. És egyáltalán nem szokott a szemembe sütni.
A tengerparttól kicsit beljebb van a város fő utcája, ami bevásárló utcának is beillik: cipőboltok, ruhaboltok, bankok (kettő is van), butikok, éttermek, kávézók, fogdd és viddek (igen, ez angolul jobban hangzik: "take away"), játéktermek és kocsmák (erről jut eszembe: a sört ugyan nem szeretem, de egy GUINESS-t le kéne döntenem). Jah, és egy-egy ősrégi temető a házak közé ékelődve.
Van egy nagyon szép helyen fekvő kávézó is! Az ablakai közvetlenül a tengerre néznek, és a látómezőbe szemtelen módon még egy kis híd belelóg, ami egy patakon ível át. Ráadásul a távolból (az öböl túlsó oldaláról) még a világító torony fényei is felvillanak. Nagyjából 5 másodpercenként. A "lighthouse" sajnos nem a mienk - elég nagy ez az itteni öböl, és ez egy pár mérfölddel odébb található település ékessége.
A házak tipikus angol épületek: kicsi kerítés, kicsi kert és kis alapterületű építmény. Semmi nagyzolás és a sokféleség néha giccsbehajló érzete, mint otthon. A házikók, néha házsorok, szinte egy sémára épültek, de mégis különböznek. A színek, a kerti és homlokzati díszítők, mind-mind egyedivé teszik az épületeket. Egyformák és mégis mások. De az egységesség, az összetartozás érzését árasztják.
Van egy iskola is sok-sok egyenruhás kis klónnal; van egy rendőrségi épület is - frankó, nagy falakkal, szögesdróttal a tetején, na meg kamerákkal. Van még egy Lidl, és egy Tesco (ez utóbbit még mindig nem volt szerencsém felfedezni), van még vagy 20 szentelt épület (erről már beszéltem), van egy halom körforgó és rengeteg mosolygós, udvarias ember az utcákon.
Lépten-nyomon mindenki köszön mindenkinek és mosolyognak egymásra. Gondtalannak tűnnek az emberek. Nem stresszel senki sem. Dolgoznak, hetente felmarkolják a fizestésüket (a heti átlag bérük megegyezik az otthoni havi fizetéssel) és élik az életüket. Nem nyúzza őket az állam. Nincsenek külön adók, ilyen-olyan hozzájárulások. Az állam hagyja élni polgárait. Nem öli meg őket, nem kényszeríti őket a kiskapuk használatára. De ebbe most ne menjünk bele...
A legellentmondásosabb hely a városban a könyvtár. Itt rekordidő alatt tagok lettünk, ugyanis itt van a leggyorsabb kábeles intenet. Kb 100 kB/s. Nem több. Ennyi. Van egy "rooter"-es szolgáltató is a környéken: megveszed az 1 órás, vagy a 24 órás, esetleg az 5 napos kártyát és kódot; és máris ömlik az info a laptopra. Sebesség: 54 kB/s. Ilyen lassan még életemben nem láttam betöltődni egy-egy honlapot, mint itt (a betárcsázós korszakot idézi... "- És mit eszik? - Azt, amit mi"). Beleőszülök. De legalább közben kiolvasok egy-egy könyvet. Egy kicsit gyerekcipőben járnak itt még a dolgok ezen a téren, de már folyik a könyvtárban a csoportos képzés: "bal egér gomb dupla katt, format C:-ot szádra ne vedd". Visszatérve a könyvtárra: internet, könyvkölcsönzés és gyerekmegörző is egyben. A minap, amikor éppen egy tucat gyerek ölte egymást a Shakespeare-összes és az "Asimov best of" árnyékában, eszembe jutott a szőkenős vicc. Bemegy a szőke a könyvtárba, odalép a pulthoz és azt kiáltja: "Kérek egy dupla sajtburgert és egy nagy kólát!" A könyvtáros ránéz és azt mondja: "Hölgyem, ez egy könyvtár." A szőke kicsit megszeppen, körbenéz és suttogva azt mondja: "Elnézést. Kérek egy dupla sajtburgert és egy nagy kólát!" De ha túltesszük magunkat eme apróságokon, akkor tényleg jó hely: a városka méreteihez képest rengeteg könyv van, szépirodalom, ponyva, útikalauz, angol és idegennyelvű könyvek (magyar nincs), CD-k és DVD-k. Jó tudom, ez már alapkövetelmény; de itt 7 ezer ember él csak - ehhez képest a könyvtár a következő évezredben jár, és valóságos időutazás az, amikor ide betoppan a hétköznapi halandó.
A hőmérséklet ilyenkor február elején 0 és 10 fok között mozgolódik. Egy hét híradónézés után rájöttem, hogy az időjárás-jelentést nem kell mindenáron megvárni. Ugyanazt hajtogatják estéről estére egy kis angol humorral fűszerezve, szinte már ők is mosolyognak rajta: "windy and Wet", "wet and windy". Azon se csodálkoznék, ha egy hétre előre felvették volna az anyagot. (lásd Steve Martin és az L.A. Story.) Néha napján be-beszúrnak egy "snow shower"-t vagy egy "sunny"-t; próbálják kihozni a maximumot a nekik rendelt kettő percből - de szerintem ők sem gondolják komolyan. Ettől függetlenül, úgy tűnik, hogy az időjárási elemek hatástalanok az itt élőkre. Biztosan lehet valami oltást kérni - majd utánanézek ennek. De könnyen meglehet, hogy az évek, évszázadok folyamán immunissá váltak a hidegre és a szélre: őslakók egy szál ingben vagy polóban sietnek a tomboló jégesőben, kisgyerekek sál és sapka nélkül (néha cipő és zokni sincs!) integetnek a babakocsiból és az iskolás csajok egy szál miniszoknya-egyenruhában rohannak a buszhoz. Beleborzongok a látványba... De egyetlen rossz virgácsot sem láttam még eddig...
Azon sem csodálkozom, hogy az angolok olyan világjárta, hajós nép lett. Nem is kell messze menni - vegyük csak elő a kiránynő kalózát: Sir Frances Drake kapitányt. Egyik reggel kinézett az ablakon az ifjú Sir Frances és azt mondja: "Bakker. Itt már megint esik. Napsütés sehol és az előrejelzés szerint még 1 hónapig ez lesz. Ráadásul krumpli van ebédre. A szél viszont fúj. Nem is kicsit. Hol egy vitorlás? Merre is van az a Karib-tenger? Vagy az a spanyol armada?" És még követte őt egy pár honfitársa...
De a csapnivaló időjárás ellenére az angol humor lépten nyomon ránk köszön. A hivatalos fejtágítón, a vásárláskor és a városnézéskor (sightseeing tour) egyaránt. Bámulatos! Talán ezzel próbálják ellensúlyozni az undok (awfull) időt.
Első felvonás
Helyszín: Lighthouse Lounge
Szereplők:
- én (szamár előre);
- partnerem (aki angol tanár lévén, jót derült a közel három órás előadáson);
- egy új csaj a recepcióról (aki illedelmesen bólogatott minden egyes mondat után);
- és egy lengyel fickó (aki szemlátomást azt sem tudta hol van és miről van szó, egyik szemével folyton a lehetséges menekülési útvonalakat elemezgette).
A tűzriadóról és a menekülő útvonalról volt éppen szó, na meg a külső találkozási pontról (muster point). Az előadó alaposan tájékoztat minket a teendőkről, mi van akkor, ha mi vesszük észre a tűzet; mit kell tenni akkor, ha a közelünkben van a tűz; és mit kell tenni akkor, ha csak menekülnünk kell. "A leglényegesebb dolog, hogy az ún. Percie French-nél (a szállodától 40-50 méterre lévő tengerparti étterem) található gyülekezési ponthoz menjünk. Akkor nem lesz semmi baj. Viszont azt nem tudom, hogy mi van akkor, ha a Percie French borul lángba."
Második felvonás
Helyszín: egy belfasti elektronikai üzlet
Szereplők:
- egy korához és nemi hovatartozásához képest meglepően tájékozott termékmenedzser (eladó) hölgyemény
- partnerem (aki angol tanár lévén, ...)
- és én (aki megpróbálta a kinézett fényképezőgép közel száz oldalas tájékoztató füzetét fejben összeállítani a megértett minden második mondat alapján)
Éppen az ún "anti-shake" funkcióiról és fokozatairól beszélt a hölgy és közben kiemelte, hogy milyen jól jön ez az opció olyankor, amikor távoli célpontra zoom-olunk, remeg a kezünk az izgatottságtól vagy a hidegtől, vagy csak egyszerűen csontrészegek vagyunk.
Harmadik felvonás
Helyszín: egy belfasti városnézős-kirándulós busz nyitott emeleti része
Erről majd később a "Belfast Bombers" cím alatt.
BREAKING NEWS (gondoltam csinálok egy ilyet is, csak hogy bizonyítsam, az cammogó internet ellenére, nem vagyunk teljesen elvágva külvilágtól)
Jessica Alba terhes... James Blunt Belfastban járt, a Police pedig hamarosan érkezik... Az USA-ban vagy női elnök lesz, vagy színesbőrű... Otthon meghalt Selmeczi Roland színész, többek között Brad Pitt, Antonio Banderas és Jack "24" Bauer (Kiefer Sutherland) szinkronhangja... Heth Ledger sincs mar kozottunk... Kiolvastam Hugh "Dr House" Laurie: Balek c. könyvét...
Newcastle, az észak - írországi
Ahogy én látom...
Könnyen meglehet, hogy először a város bemutatásával kellett volna kezdenem, de volt ennél nagyobb keveredés is már az irodalomban.
Akit érdekel a pontos helyrajzi koordináta (szélességi - és hosszúsági fok), annak csalódást kell okoznom. Nem tudom. Valahol Liverpool-lal szemben található, az Ír szigeten. Tényleg, alig valamivel feljebb és arrább.
Kellemes kis tengerparti település, Down "megyében". A környéken van még, pár mérföldre: Dundrum, Downpatrick, Ardglass, Annalong és Castlewellan. Kicsit távolabb van, 40-50 mérföldre: északra, Belfast (Észak - Írország fővárosa); délre, Dublin (Íország fővárosa). És nagyon távol van, sok-sok mérföldre: New York és Los Angeles, meg még sorolhatnám...
A tengerparttal párhuzamosan futnak a főutcák (van vagy 3-4), a házsorok és Newcastle bevásárló utcája; nem is beszélve a tengerpari sétányról, ami persze közvetlenül a tengerpart mellett van. Hol is lehetne máshol egy tengerparti sétány? Szóval, minden a tengerparthoz igazodik.
Lélekszám: kb 7000. Hét ezer. Plusz - mínusz 400-450, attól függően, hogy a hotel mennyire van kihasználva. Tudom, nem sok - én is többre számítottam.
Van egy kellemes, nagyon szépen kiépített tengerparti sétány. Itt többnyire futni szoktam és persze küzdeni a természet elemeivel: egyik oldalról a tengervíz hullik a nyakamba (dagály idején különösen); a másik oldalról meg az eső egy kis hátszéllel támogatva (átlag 100-120 km/h). Errefelé ugyanis a szél kétszer is meglegyinti a várost. És nagyon szokott fújni. Néha napokig is. Egyszer bezúdul a tenger felől, másodszor meg visszaverődik a környező hegyekről. A harmadik természeti tényező egy futás esetében a nap. Erről nem sokat tudok mondani. Itt ugyanis alig látni. És egyáltalán nem szokott a szemembe sütni.
A tengerparttól kicsit beljebb van a város fő utcája, ami bevásárló utcának is beillik: cipőboltok, ruhaboltok, bankok (kettő is van), butikok, éttermek, kávézók, fogdd és viddek (igen, ez angolul jobban hangzik: "take away"), játéktermek és kocsmák (erről jut eszembe: a sört ugyan nem szeretem, de egy GUINESS-t le kéne döntenem). Jah, és egy-egy ősrégi temető a házak közé ékelődve.
Van egy nagyon szép helyen fekvő kávézó is! Az ablakai közvetlenül a tengerre néznek, és a látómezőbe szemtelen módon még egy kis híd belelóg, ami egy patakon ível át. Ráadásul a távolból (az öböl túlsó oldaláról) még a világító torony fényei is felvillanak. Nagyjából 5 másodpercenként. A "lighthouse" sajnos nem a mienk - elég nagy ez az itteni öböl, és ez egy pár mérfölddel odébb található település ékessége.
A házak tipikus angol épületek: kicsi kerítés, kicsi kert és kis alapterületű építmény. Semmi nagyzolás és a sokféleség néha giccsbehajló érzete, mint otthon. A házikók, néha házsorok, szinte egy sémára épültek, de mégis különböznek. A színek, a kerti és homlokzati díszítők, mind-mind egyedivé teszik az épületeket. Egyformák és mégis mások. De az egységesség, az összetartozás érzését árasztják.
Van egy iskola is sok-sok egyenruhás kis klónnal; van egy rendőrségi épület is - frankó, nagy falakkal, szögesdróttal a tetején, na meg kamerákkal. Van még egy Lidl, és egy Tesco (ez utóbbit még mindig nem volt szerencsém felfedezni), van még vagy 20 szentelt épület (erről már beszéltem), van egy halom körforgó és rengeteg mosolygós, udvarias ember az utcákon.
Lépten-nyomon mindenki köszön mindenkinek és mosolyognak egymásra. Gondtalannak tűnnek az emberek. Nem stresszel senki sem. Dolgoznak, hetente felmarkolják a fizestésüket (a heti átlag bérük megegyezik az otthoni havi fizetéssel) és élik az életüket. Nem nyúzza őket az állam. Nincsenek külön adók, ilyen-olyan hozzájárulások. Az állam hagyja élni polgárait. Nem öli meg őket, nem kényszeríti őket a kiskapuk használatára. De ebbe most ne menjünk bele...
A legellentmondásosabb hely a városban a könyvtár. Itt rekordidő alatt tagok lettünk, ugyanis itt van a leggyorsabb kábeles intenet. Kb 100 kB/s. Nem több. Ennyi. Van egy "rooter"-es szolgáltató is a környéken: megveszed az 1 órás, vagy a 24 órás, esetleg az 5 napos kártyát és kódot; és máris ömlik az info a laptopra. Sebesség: 54 kB/s. Ilyen lassan még életemben nem láttam betöltődni egy-egy honlapot, mint itt (a betárcsázós korszakot idézi... "- És mit eszik? - Azt, amit mi"). Beleőszülök. De legalább közben kiolvasok egy-egy könyvet. Egy kicsit gyerekcipőben járnak itt még a dolgok ezen a téren, de már folyik a könyvtárban a csoportos képzés: "bal egér gomb dupla katt, format C:-ot szádra ne vedd". Visszatérve a könyvtárra: internet, könyvkölcsönzés és gyerekmegörző is egyben. A minap, amikor éppen egy tucat gyerek ölte egymást a Shakespeare-összes és az "Asimov best of" árnyékában, eszembe jutott a szőkenős vicc. Bemegy a szőke a könyvtárba, odalép a pulthoz és azt kiáltja: "Kérek egy dupla sajtburgert és egy nagy kólát!" A könyvtáros ránéz és azt mondja: "Hölgyem, ez egy könyvtár." A szőke kicsit megszeppen, körbenéz és suttogva azt mondja: "Elnézést. Kérek egy dupla sajtburgert és egy nagy kólát!" De ha túltesszük magunkat eme apróságokon, akkor tényleg jó hely: a városka méreteihez képest rengeteg könyv van, szépirodalom, ponyva, útikalauz, angol és idegennyelvű könyvek (magyar nincs), CD-k és DVD-k. Jó tudom, ez már alapkövetelmény; de itt 7 ezer ember él csak - ehhez képest a könyvtár a következő évezredben jár, és valóságos időutazás az, amikor ide betoppan a hétköznapi halandó.
A hőmérséklet ilyenkor február elején 0 és 10 fok között mozgolódik. Egy hét híradónézés után rájöttem, hogy az időjárás-jelentést nem kell mindenáron megvárni. Ugyanazt hajtogatják estéről estére egy kis angol humorral fűszerezve, szinte már ők is mosolyognak rajta: "windy and Wet", "wet and windy". Azon se csodálkoznék, ha egy hétre előre felvették volna az anyagot. (lásd Steve Martin és az L.A. Story.) Néha napján be-beszúrnak egy "snow shower"-t vagy egy "sunny"-t; próbálják kihozni a maximumot a nekik rendelt kettő percből - de szerintem ők sem gondolják komolyan. Ettől függetlenül, úgy tűnik, hogy az időjárási elemek hatástalanok az itt élőkre. Biztosan lehet valami oltást kérni - majd utánanézek ennek. De könnyen meglehet, hogy az évek, évszázadok folyamán immunissá váltak a hidegre és a szélre: őslakók egy szál ingben vagy polóban sietnek a tomboló jégesőben, kisgyerekek sál és sapka nélkül (néha cipő és zokni sincs!) integetnek a babakocsiból és az iskolás csajok egy szál miniszoknya-egyenruhában rohannak a buszhoz. Beleborzongok a látványba... De egyetlen rossz virgácsot sem láttam még eddig...
Azon sem csodálkozom, hogy az angolok olyan világjárta, hajós nép lett. Nem is kell messze menni - vegyük csak elő a kiránynő kalózát: Sir Frances Drake kapitányt. Egyik reggel kinézett az ablakon az ifjú Sir Frances és azt mondja: "Bakker. Itt már megint esik. Napsütés sehol és az előrejelzés szerint még 1 hónapig ez lesz. Ráadásul krumpli van ebédre. A szél viszont fúj. Nem is kicsit. Hol egy vitorlás? Merre is van az a Karib-tenger? Vagy az a spanyol armada?" És még követte őt egy pár honfitársa...
De a csapnivaló időjárás ellenére az angol humor lépten nyomon ránk köszön. A hivatalos fejtágítón, a vásárláskor és a városnézéskor (sightseeing tour) egyaránt. Bámulatos! Talán ezzel próbálják ellensúlyozni az undok (awfull) időt.
Első felvonás
Helyszín: Lighthouse Lounge
Szereplők:
- én (szamár előre);
- partnerem (aki angol tanár lévén, jót derült a közel három órás előadáson);
- egy új csaj a recepcióról (aki illedelmesen bólogatott minden egyes mondat után);
- és egy lengyel fickó (aki szemlátomást azt sem tudta hol van és miről van szó, egyik szemével folyton a lehetséges menekülési útvonalakat elemezgette).
A tűzriadóról és a menekülő útvonalról volt éppen szó, na meg a külső találkozási pontról (muster point). Az előadó alaposan tájékoztat minket a teendőkről, mi van akkor, ha mi vesszük észre a tűzet; mit kell tenni akkor, ha a közelünkben van a tűz; és mit kell tenni akkor, ha csak menekülnünk kell. "A leglényegesebb dolog, hogy az ún. Percie French-nél (a szállodától 40-50 méterre lévő tengerparti étterem) található gyülekezési ponthoz menjünk. Akkor nem lesz semmi baj. Viszont azt nem tudom, hogy mi van akkor, ha a Percie French borul lángba."
Második felvonás
Helyszín: egy belfasti elektronikai üzlet
Szereplők:
- egy korához és nemi hovatartozásához képest meglepően tájékozott termékmenedzser (eladó) hölgyemény
- partnerem (aki angol tanár lévén, ...)
- és én (aki megpróbálta a kinézett fényképezőgép közel száz oldalas tájékoztató füzetét fejben összeállítani a megértett minden második mondat alapján)
Éppen az ún "anti-shake" funkcióiról és fokozatairól beszélt a hölgy és közben kiemelte, hogy milyen jól jön ez az opció olyankor, amikor távoli célpontra zoom-olunk, remeg a kezünk az izgatottságtól vagy a hidegtől, vagy csak egyszerűen csontrészegek vagyunk.
Harmadik felvonás
Helyszín: egy belfasti városnézős-kirándulós busz nyitott emeleti része
Erről majd később a "Belfast Bombers" cím alatt.
2008. február 9., szombat
Fenykepek
Az igeret szep szo... Itt vannak a kepek! (Illetve valahol az oldal aljan lehet oket megtalalni.) Koszonet az Panasonic DMC-FZ18 -anak.
2008. január 27., vasárnap
Itt bent... na meg egy nagy "off"
Slieve Donard Hotel
Ahogy én látom...
Akit érdekel a történelem, majd elolvassa a megfelelő helyen (annyit azért elárulok, hogy '74-ben bombát robbantott itt lent a "hall"-ban az IRA és akkor az épület hirtelen nagyon szellős lett - az akkori igazgató pedig 30 évre eltávot adott magának; pár éve tért vissza, és ismét az igazgatói bőrfotelt koptatja).
A szálloda alaprajza egy szépírásból erősen bukásra álló első osztályos "T" betűjére hasonlít leginkább. Egészen pontosan a "T" betű egyik teteje a hosszabb és az, az épületre vetítve a tenger felé néz. Négy csillaga van és négy emelete. Még mielőtt valaki elkezdene gondolkodni, gyorsan leszögezem, hogy a három emeletes szállodák NEM három csillagosak; a tíz emeletesek pedig NEM tíz csillagosak. A földszinten van az étterem, a bár és egy halom étkező, na meg különterem (lobby) - ez utóbbiból egy kicsivel több.
1921-ben járt itt az amerikai komédia egyik legnagyobb ikonja is, Charles Spencer Chaplin (a minap pedig a Westlife egyik "énekes" - mi az a Westlife?; Belfast-ban pedig Liam Neeson-nal lehetett összefutni); az egyik bár viseli ennek nyomát a nevében. Sőt pár éve egy angol filmet is forgattak itt, Tony Colett-tel és Daniel Craig-gel a főszerepben (egy független britt alkotás, semmi pénzből, sohasem fogunk róla hallani).
A hotel golf-pályái messzi földön híresek, és az év minden szakában teljes kihasználtsággal működnek. Magyarán: télen-nyáron, éjjel-nappal, hóban és napsütésben, szemerkélő esőben és orkán erejű szélben itt aztán röpködnek a golf-labdák, ha kell, ha nem...
Twilight Zone
Furcsa népség ez az angol. Függönnyel és a szobák megvilágításával nem sokat foglalkoznak. Az ablakok, illetve a szobák és egyéb privát zónák eltakarására nem sok időt fordítanak: függönyt nemes egyszerűséggel nem használnak. A megvilágítás pedig annyiban merül ki, hogy a szobában van két éjjeli lámpa, illetve lámpácska, van egy íróasztali lámpa és esetleg egy állólámpa. De nagyon esetleg. A fürdőszoba kész katasztrófa: félhomáy! Vagy homályzóna?!
A szállóban feltünően sok a lengyel dolgozó (tisztelet a két cseh vitéznek, na meg az egy szál arabnak, a néhány helyi írnek, és persze a megszámlálhatatlan angol "chairman"-nek (vezető); sőt ha nagyon körül néznék, akkor egy-két kínait is előrángathatnék az ágy alól). De most tényleg, nagyon sokan vannak a lengyelek: a szobalányok, a mosodások, a konyhások, mind mind a lengyelt írták a felvételi nyomtatvány azon pontjára, ahol az anyanyelvet firtatják. Ki maradt Lengyelországban? És legfőképpen hogyan tanulok én itt meg tökéletesen angolul??? Előbb lengyelül...
Van valamikor a személyzetnek angol oktatás, heti háromszor - majd valamikor megnézem azt magamnak. Remélem, nem egy lengyel tartja...
"A kaja meglepően tűrhető" - mondtam ezt 1 hete. Azóta meggondoltam magam.
A "french fries" (sült krumpli) állandó szereplője a személyzeti étlapnak. Hol főszereplője, hol mellékszereplője, hol csak statisztája, de mindig megtalálható, mindenféle formában: kicsi, nagy, hosszú, kerek, tömzsi, karcsú, jól átsült, frissen sült, régen sült (maradék). Mellette gyakran visszatérő vendégszereplő a sültcsirke, ami szintén nagyon finom, feltéve, hogy az embernek nem kell azt ennie reggel, délben, este. A csirkének ráadásul itt csak a mellével operálnak, úgyhogy egy szavunk sem lehet. Néha-néha összedobnak valami salétafélét is számunkra korlátozott mennyiségben, amiből csak a leggyorsabbaknak és a legelmésebbeknek jut. Ez szintén nagyon jól szokott esni. Ilyenkor nagyon büszke vagyok magamra, hogy egy vagyok a legjobbak közül. ("A legjobbak a legjobbak közül, uram!") A barnaszószos sonkadarabkás öntet is egészen ehető, sőt a minap valami tengeri herkentyűt is megpróbáltak velünk megetetni: apró kis rákocskákat (shrimp) tekertek vékony tésztába, az egész két harpásnyi nagyságú lehetett - azt hiszem ezt nevezik tavaszi tekercsnek. Én ezt kihagytam. Az ember egész nap gürizik, aztán este még keresgélje a rákocskák húsos részecskéit, miközben próbálja elkerlülni az apró, kis kocsonyás szemgolyóikat, amelyek oly vádlóan tekintenek ránk.
Akkor már inkább a Lidl.
A LIDL Katedrális és az "Ugye milyen szép reggelünk van"
Tőlünk nem messze, alig pár száz méterre található egy Lidl. És tőlünk nem messze, alig pár száz méterre található egy katedrális. És mivel ezek helyrajzi száma egytől egyig megegyezik, nyugodtan konstatálhatjuk a tényeket. Nem! Nem a katedrális van a Lidl-ben. A Lidl fészkelte be magát egy gyakorlatilag műemléknek nyugodtan nevezhető katedrálisba. Persze a városban még vagy 20 kisebb-nagyobb templom, katedrális, székesegyház, dóm és isten háza (szerintem itt a legmagasabb az 1 km2-re jutó templomok száma Észak-Írországban); így könnyen megeshetett az, hogy egyetlen hívő sem tiltakozott akkor, amikor a Lidl befészkelte magát - lévén, hogy éppen akkor egyetlen egy lakó sem vallotta magáénak ama katedrális által megtestesített vallást. Vagy lenne már egy ún. Lidl vallás is?
Szóval a helyzet annyira nem kétségbeejtő. Állítólag van valahol egy Tesco is itt a környéken. Angol találmány (asszem) - miért éppen itt ne lenne?
A városban mindenhol óriási leárazás fogadott minket. De nem 10-15 vagy 20%-os, hanem 50! Sőt 70% OFF is van! Döbbenet! Azt mondják errefelé ilyenkor (január, február környékén) mindig vannak ekkora engedmények, sőt Belfastban több és nagyobb is! Még egy döbbenet! Az egyik helyi napilapban (Daily Irish, Irish News vagy valami Irish) éppen azt ecsetelte a firkász, hogy többen a kardjukba dőlnek ilyenkor, amikor a karácsonyi tülekedésben megvásárolt méregdrága CD-t most féláron dobják az ember után, vagy ajándékként csúsztatják a vásárló táskájába: 2 fizetsz (az is féláron van) és egyet ajándékba kapsz. Újabb döbbenet! Hányadik is?! Nem az utolsó...
Amúgy is olcsóbbak a portékák errefelé, legalább 20-30%-kal kerülnek kevesebbe a cuccok!, és akkor még le is árazzák őket. Hihetetlen. Én nem értem ezt... Érkezik egy termék Európába mondjuk 1 fontos előállítási áron (Made in China). Aztán amikor Európa nyugati fele felé veszi az irányt (ez esetben Anglia és Észak-Írország), lesz egy 3 fontos ára; nálunk otthon, Európa keleti részében meg lesz belőle egy 5 fontért kínált cucc. A különbség önmagért beszél!!! Miért? Mert ennyivel többet keresünk Magyarországon?
Itt valami nagyokos biztosan elkezdené ecsetelni a forint és a font közötti összefügéseket, de akkor biztosan orrbanyomnám...
Mellesleg, hogy tovább fokozzam az indulatokat, itt is van 100 forintos bolt - csak éppen "Around the pound"-nak szólítják. 1 fontba kerül itt minden: 6 db dobozos coca, 3 db fél literes rostos üdítő, 3 x fél liter tej, 2 nagy tábla csokoládé, 2 doboz sampon, fél kg mosópor és a 4 db-os porceláncica-készlet is... (Ezek az angolok amúgy is hirhedtek az otthoni csecsebecséikről, de erről majd később! Szóljatok, ha elfelejteném!)
Végezetül egy kis vidám "chily side"-os (ez a csípős észak-ír területek egyik jelzője) szösszenet, hogy oldjam a szakadásig feszített húrokat. Azt mondja nekünk nemrég egyik reggel a tengerparti sétányon egy mosolygós nénike: "Ugye, milyen szép reggelünk van!". Mi körülnéztünk és a következőket láttuk: balról a tenger háborog, jobbról a szél ritkítja a fasort, előttünk a felhőkbe burkolódzó hegytető, felettünk pedig a köd készülődik alászállni. Hoppá! Csak az eső nem esik! Hát ez az! Nekik már ettől szép a reggel! "Very good morning!"
És még egy kis angol nyelvlecke: a bubimentes ásványvíz errefelé "still" jelzést kapott (amerikaiul "no gas") és a bubis pedig (abba most ne menjünk bele, hogy hány bubis) a "sparkling" jelző büszke tulajdonosa lett ("gas" by USA).
Ígérem legközelebb már képek is lesznek...
Ahogy én látom...
Akit érdekel a történelem, majd elolvassa a megfelelő helyen (annyit azért elárulok, hogy '74-ben bombát robbantott itt lent a "hall"-ban az IRA és akkor az épület hirtelen nagyon szellős lett - az akkori igazgató pedig 30 évre eltávot adott magának; pár éve tért vissza, és ismét az igazgatói bőrfotelt koptatja).
A szálloda alaprajza egy szépírásból erősen bukásra álló első osztályos "T" betűjére hasonlít leginkább. Egészen pontosan a "T" betű egyik teteje a hosszabb és az, az épületre vetítve a tenger felé néz. Négy csillaga van és négy emelete. Még mielőtt valaki elkezdene gondolkodni, gyorsan leszögezem, hogy a három emeletes szállodák NEM három csillagosak; a tíz emeletesek pedig NEM tíz csillagosak. A földszinten van az étterem, a bár és egy halom étkező, na meg különterem (lobby) - ez utóbbiból egy kicsivel több.
1921-ben járt itt az amerikai komédia egyik legnagyobb ikonja is, Charles Spencer Chaplin (a minap pedig a Westlife egyik "énekes" - mi az a Westlife?; Belfast-ban pedig Liam Neeson-nal lehetett összefutni); az egyik bár viseli ennek nyomát a nevében. Sőt pár éve egy angol filmet is forgattak itt, Tony Colett-tel és Daniel Craig-gel a főszerepben (egy független britt alkotás, semmi pénzből, sohasem fogunk róla hallani).
A hotel golf-pályái messzi földön híresek, és az év minden szakában teljes kihasználtsággal működnek. Magyarán: télen-nyáron, éjjel-nappal, hóban és napsütésben, szemerkélő esőben és orkán erejű szélben itt aztán röpködnek a golf-labdák, ha kell, ha nem...
Twilight Zone
Furcsa népség ez az angol. Függönnyel és a szobák megvilágításával nem sokat foglalkoznak. Az ablakok, illetve a szobák és egyéb privát zónák eltakarására nem sok időt fordítanak: függönyt nemes egyszerűséggel nem használnak. A megvilágítás pedig annyiban merül ki, hogy a szobában van két éjjeli lámpa, illetve lámpácska, van egy íróasztali lámpa és esetleg egy állólámpa. De nagyon esetleg. A fürdőszoba kész katasztrófa: félhomáy! Vagy homályzóna?!
A szállóban feltünően sok a lengyel dolgozó (tisztelet a két cseh vitéznek, na meg az egy szál arabnak, a néhány helyi írnek, és persze a megszámlálhatatlan angol "chairman"-nek (vezető); sőt ha nagyon körül néznék, akkor egy-két kínait is előrángathatnék az ágy alól). De most tényleg, nagyon sokan vannak a lengyelek: a szobalányok, a mosodások, a konyhások, mind mind a lengyelt írták a felvételi nyomtatvány azon pontjára, ahol az anyanyelvet firtatják. Ki maradt Lengyelországban? És legfőképpen hogyan tanulok én itt meg tökéletesen angolul??? Előbb lengyelül...
Van valamikor a személyzetnek angol oktatás, heti háromszor - majd valamikor megnézem azt magamnak. Remélem, nem egy lengyel tartja...
"A kaja meglepően tűrhető" - mondtam ezt 1 hete. Azóta meggondoltam magam.
A "french fries" (sült krumpli) állandó szereplője a személyzeti étlapnak. Hol főszereplője, hol mellékszereplője, hol csak statisztája, de mindig megtalálható, mindenféle formában: kicsi, nagy, hosszú, kerek, tömzsi, karcsú, jól átsült, frissen sült, régen sült (maradék). Mellette gyakran visszatérő vendégszereplő a sültcsirke, ami szintén nagyon finom, feltéve, hogy az embernek nem kell azt ennie reggel, délben, este. A csirkének ráadásul itt csak a mellével operálnak, úgyhogy egy szavunk sem lehet. Néha-néha összedobnak valami salétafélét is számunkra korlátozott mennyiségben, amiből csak a leggyorsabbaknak és a legelmésebbeknek jut. Ez szintén nagyon jól szokott esni. Ilyenkor nagyon büszke vagyok magamra, hogy egy vagyok a legjobbak közül. ("A legjobbak a legjobbak közül, uram!") A barnaszószos sonkadarabkás öntet is egészen ehető, sőt a minap valami tengeri herkentyűt is megpróbáltak velünk megetetni: apró kis rákocskákat (shrimp) tekertek vékony tésztába, az egész két harpásnyi nagyságú lehetett - azt hiszem ezt nevezik tavaszi tekercsnek. Én ezt kihagytam. Az ember egész nap gürizik, aztán este még keresgélje a rákocskák húsos részecskéit, miközben próbálja elkerlülni az apró, kis kocsonyás szemgolyóikat, amelyek oly vádlóan tekintenek ránk.
Akkor már inkább a Lidl.
A LIDL Katedrális és az "Ugye milyen szép reggelünk van"
Tőlünk nem messze, alig pár száz méterre található egy Lidl. És tőlünk nem messze, alig pár száz méterre található egy katedrális. És mivel ezek helyrajzi száma egytől egyig megegyezik, nyugodtan konstatálhatjuk a tényeket. Nem! Nem a katedrális van a Lidl-ben. A Lidl fészkelte be magát egy gyakorlatilag műemléknek nyugodtan nevezhető katedrálisba. Persze a városban még vagy 20 kisebb-nagyobb templom, katedrális, székesegyház, dóm és isten háza (szerintem itt a legmagasabb az 1 km2-re jutó templomok száma Észak-Írországban); így könnyen megeshetett az, hogy egyetlen hívő sem tiltakozott akkor, amikor a Lidl befészkelte magát - lévén, hogy éppen akkor egyetlen egy lakó sem vallotta magáénak ama katedrális által megtestesített vallást. Vagy lenne már egy ún. Lidl vallás is?
Szóval a helyzet annyira nem kétségbeejtő. Állítólag van valahol egy Tesco is itt a környéken. Angol találmány (asszem) - miért éppen itt ne lenne?
A városban mindenhol óriási leárazás fogadott minket. De nem 10-15 vagy 20%-os, hanem 50! Sőt 70% OFF is van! Döbbenet! Azt mondják errefelé ilyenkor (január, február környékén) mindig vannak ekkora engedmények, sőt Belfastban több és nagyobb is! Még egy döbbenet! Az egyik helyi napilapban (Daily Irish, Irish News vagy valami Irish) éppen azt ecsetelte a firkász, hogy többen a kardjukba dőlnek ilyenkor, amikor a karácsonyi tülekedésben megvásárolt méregdrága CD-t most féláron dobják az ember után, vagy ajándékként csúsztatják a vásárló táskájába: 2 fizetsz (az is féláron van) és egyet ajándékba kapsz. Újabb döbbenet! Hányadik is?! Nem az utolsó...
Amúgy is olcsóbbak a portékák errefelé, legalább 20-30%-kal kerülnek kevesebbe a cuccok!, és akkor még le is árazzák őket. Hihetetlen. Én nem értem ezt... Érkezik egy termék Európába mondjuk 1 fontos előállítási áron (Made in China). Aztán amikor Európa nyugati fele felé veszi az irányt (ez esetben Anglia és Észak-Írország), lesz egy 3 fontos ára; nálunk otthon, Európa keleti részében meg lesz belőle egy 5 fontért kínált cucc. A különbség önmagért beszél!!! Miért? Mert ennyivel többet keresünk Magyarországon?
Itt valami nagyokos biztosan elkezdené ecsetelni a forint és a font közötti összefügéseket, de akkor biztosan orrbanyomnám...
Mellesleg, hogy tovább fokozzam az indulatokat, itt is van 100 forintos bolt - csak éppen "Around the pound"-nak szólítják. 1 fontba kerül itt minden: 6 db dobozos coca, 3 db fél literes rostos üdítő, 3 x fél liter tej, 2 nagy tábla csokoládé, 2 doboz sampon, fél kg mosópor és a 4 db-os porceláncica-készlet is... (Ezek az angolok amúgy is hirhedtek az otthoni csecsebecséikről, de erről majd később! Szóljatok, ha elfelejteném!)
Végezetül egy kis vidám "chily side"-os (ez a csípős észak-ír területek egyik jelzője) szösszenet, hogy oldjam a szakadásig feszített húrokat. Azt mondja nekünk nemrég egyik reggel a tengerparti sétányon egy mosolygós nénike: "Ugye, milyen szép reggelünk van!". Mi körülnéztünk és a következőket láttuk: balról a tenger háborog, jobbról a szél ritkítja a fasort, előttünk a felhőkbe burkolódzó hegytető, felettünk pedig a köd készülődik alászállni. Hoppá! Csak az eső nem esik! Hát ez az! Nekik már ettől szép a reggel! "Very good morning!"
És még egy kis angol nyelvlecke: a bubimentes ásványvíz errefelé "still" jelzést kapott (amerikaiul "no gas") és a bubis pedig (abba most ne menjünk bele, hogy hány bubis) a "sparkling" jelző büszke tulajdonosa lett ("gas" by USA).
Ígérem legközelebb már képek is lesznek...
2008. január 17., csütörtök
Chapter two
London, Gatwick, 20.45 indulás tova
Vegallomas, Las Belfast
Egy az elõzõnél is kisebb géppel mentünk - kb 60 fõs volt az utastér, 2 x kétsorra osztva. Most éppen huszonegynéhány ember próbálta kitölteni a teret - nem nagy sikerrel. Nagyon kevesen voltunk, az otthonmaradtak biztosan sejtettek valamit. Késve indultunk. Egyszer egy öregre vártunk, akinek teljesen nõies neve volt, így aztán alaposan leesett az állam, amikor egy pocakos öregúr beviharzott és elsõként próbált felszállni a gépre "mi van már?, nem megyünk?" mimikával; mintha nem mi vártunk volna rá negyed órát, hanem õ ránk. Aztán a pilóta bejelentette a rajtvonalnál, hogy erõs a szél, de õ majd mindent megtesz annak érdekében, hogy épségben megérkezzünk Belfastba. "Hoppá! Álljunkcsakmeg! Ki akarok szállni!" - kiabáltam magamban. A rezzenéstelen pókerarcom mögött feje tetejére állt a világ: nem hogy a két ász hiányzott a kezembõl, de a treff hármasra és a kör nyolcasra allin-t mondtam. A felszállással semmi gond nem volt. A bajok a belfasti légtérban kezdõdtek. És folytatódtak 30 percen keresztül. Így változott a síma hatvan perces útunk másfél órásra. A belfasti leszállás negyven percesre sikeredett. Már menet közben is voltak apróbb hullámvasútak, de amikor a pilóta elkezdte döntögetni a gépet jobbra, meg balra - mutogatva az alant elterülõ városi fényeket, akkor már sejtettem, hogy ez nem természetes. Nem természetes?! Abnormális! Airport 2008! Majd a stewardes levisz minket! Persze a stewardes velünk szemben ülve folyamatosan csacsogott és mosolygott, mintha a Karib térségben lennénk, a legoptimálisabb légköri viszonyok közepette. Néha-néha megcsörrent a telefon a feje felett - kaphatott egy-két utasítást a pilótafülkébõl: "Nagy szarban vagyunk, Nancy! De te csak mosogolyj, jól csinálod! Iszonyatos szarban vagyunk! Beszélgess csak velük, okos vagy, Nancy! Villantsd ki az egyik mellbimbódat, vagy tereld el a figyelmüket, mindegy mit csinálsz! De az esti randinkat le kell, hogy mondjam, Nancy! Megjavulok! Megígértem! Isten óvja a királynõt!" Persze ez az utolsó mondat azért túlzás. Különösen egy észak-ír szájából; de jól hangzik. Szóval, gáz volt. Az elsõ leszállásnál még csak kifutópálya közelében sem voltunk, a pilóta egy pár perces ereszkedés után gázt adott, és mi már tudtunk, hogy Isten kezében vagyunk. Újabb emelkedés, lassú megfordulás, újabb billegõs városfénycsodálás (jé, ezt a kéményt már láttam! "Tudjuk, apa, a Big Ben!")...
Kemény volt, de leértünk. Bíztam a pilótában, biztam a technikában és különben sem peregtek le életem különleges képkockái. Remélem nem azért, mert nekem nincsenek is ilyenjeim... Az nagyon ciki lenne...
És hogy a drámai eseményekre feltegyem a pontot, meg kell említenem még ama szembetûnõ tényt, hogy a tûzoltóság teljes menetfelszerelésben, szélesre tárt kapukkal figyelte ahogy begördölünk a váró mellé. Jogos volt a pilótának járó taps - én meg kis híján térdreborultam a betonon és legszívesebben keblemre öleltem volna az anyaföldet.
Egy teljesen hétköznapi taxis fogadott minket a reptéren egy "ez a kis szél már megszokott dolog errefelé" felkiáltással. Ember! 160 km/h megszokott?! Persze késõbb, két õrült elõzés közepette beismerte, hogy csak lódított egy kicsit. Ha finoman kellene fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy furcsán vezetett; ha pedig nyers akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy taxis létére pocsék sofõr volt. Azzal még semmi baj sem volt, hogy a baloldalon mentünk (errefelé ez így szokás), de az elõzés az úgy történt, hogy kitette az indexet, átmentünk a másik sávba, majd az elõzendõ autó mellett párhuzamosan haladva elkezdett valami hihetetlen érdekesnek tûnõ történetet ecsetelni. Aztán, amikor feltûnt velünk szemben egy villogó reflektorpár, akkor hirtelen megreccsentette párszor a sebességváltót (vissza kettõ), a motort felbõgetve (padlógáz) elkezdtünk visszasoroloni a sávunkba, közben hajszál híján leszorítottuk azt az autót, amit már legalább két perce a hátunk mögött kellett volna tudnunk. Mindez eseménysorozatot egy "Oh, my God!" horkantással nyugtázta.
Slieve Donard Hotel, Newcastle, 23.45
Megérkeztünk!
Helo! Good night! Helo! Thank you! Hja! (a "h"-t csak lágyan, a "ja"-t pedig megnyomva - így köszönnek erefelé; amolyan kis indián üvöltéssel) Szép álmokat! Szó nélkül kidõltünk... Egyáltalán nem biztos, hogy ez volt a sorrend; a kidõltünk az egészen biztosan stimmel - ott a sor végén.
A szél egész éjjel fújt, mitha nekünk, az új látogatóknak, akarná megmutatni, hogy itt bizony ilyen is van. És így is tud! Köszönjük szépen. A reggeli ébredéssel semmi gond nem volt, csak a mosakodásnál szaladtam bele az elsõ aprócska meglepetésbe. Két csap volt. Kettõ. Illetve kétszer kettõ. Kettõ a kagylónál és kettõ a kádnál. Szerencsére egy-egy hideg és meleg volt a leosztás. Így aztán igazán érdekessé vált a mosakodás és a fogmosás. Nah, mindegy. Ezen aztán ne akadjunk fenn, elvégre látott már a világ ennél nagyobb csodát.
A hotel fõbejáratán kilépve a következõ tragikus látvány csapott minket fejbe, illetve szembe: elõttünk a tenger ostromolta a partot kábé 30-40 méterre tõlünk, és hiába ingattuk a fejünket jobbra illetve balra, mindenhol ez a kép fogadott minket. A végeláthatatlan ír tengerpart. Aztán kicsit jobban jobbra a kisváros háztetõi felett egy hegyvonulatot vettünk észre (legmagasabb pontja 855 méter - persze nem ránézésre, hanem egy helyi "guide"-ból kiderítve), amely sosem tudta eléggé összehúzni magát annyira, hogy a felhõk be ne burkolták volna a havas hegycsúcsát. Vagy a felhõk ereszkedtek állandóan a tengerparthoz közeledve kézzel fogható magasságba.
Pazar! Nap mint nap megállt bennem egy kicsit az ütõ, ahányszor csak kiléptünk a kapun.
Aztán pár nappal késõbb megtaláltuk a nekünk is ajánlott személyzeti bejárót - nem ecsetelem a környezetét...
Vegallomas, Las Belfast
Egy az elõzõnél is kisebb géppel mentünk - kb 60 fõs volt az utastér, 2 x kétsorra osztva. Most éppen huszonegynéhány ember próbálta kitölteni a teret - nem nagy sikerrel. Nagyon kevesen voltunk, az otthonmaradtak biztosan sejtettek valamit. Késve indultunk. Egyszer egy öregre vártunk, akinek teljesen nõies neve volt, így aztán alaposan leesett az állam, amikor egy pocakos öregúr beviharzott és elsõként próbált felszállni a gépre "mi van már?, nem megyünk?" mimikával; mintha nem mi vártunk volna rá negyed órát, hanem õ ránk. Aztán a pilóta bejelentette a rajtvonalnál, hogy erõs a szél, de õ majd mindent megtesz annak érdekében, hogy épségben megérkezzünk Belfastba. "Hoppá! Álljunkcsakmeg! Ki akarok szállni!" - kiabáltam magamban. A rezzenéstelen pókerarcom mögött feje tetejére állt a világ: nem hogy a két ász hiányzott a kezembõl, de a treff hármasra és a kör nyolcasra allin-t mondtam. A felszállással semmi gond nem volt. A bajok a belfasti légtérban kezdõdtek. És folytatódtak 30 percen keresztül. Így változott a síma hatvan perces útunk másfél órásra. A belfasti leszállás negyven percesre sikeredett. Már menet közben is voltak apróbb hullámvasútak, de amikor a pilóta elkezdte döntögetni a gépet jobbra, meg balra - mutogatva az alant elterülõ városi fényeket, akkor már sejtettem, hogy ez nem természetes. Nem természetes?! Abnormális! Airport 2008! Majd a stewardes levisz minket! Persze a stewardes velünk szemben ülve folyamatosan csacsogott és mosolygott, mintha a Karib térségben lennénk, a legoptimálisabb légköri viszonyok közepette. Néha-néha megcsörrent a telefon a feje felett - kaphatott egy-két utasítást a pilótafülkébõl: "Nagy szarban vagyunk, Nancy! De te csak mosogolyj, jól csinálod! Iszonyatos szarban vagyunk! Beszélgess csak velük, okos vagy, Nancy! Villantsd ki az egyik mellbimbódat, vagy tereld el a figyelmüket, mindegy mit csinálsz! De az esti randinkat le kell, hogy mondjam, Nancy! Megjavulok! Megígértem! Isten óvja a királynõt!" Persze ez az utolsó mondat azért túlzás. Különösen egy észak-ír szájából; de jól hangzik. Szóval, gáz volt. Az elsõ leszállásnál még csak kifutópálya közelében sem voltunk, a pilóta egy pár perces ereszkedés után gázt adott, és mi már tudtunk, hogy Isten kezében vagyunk. Újabb emelkedés, lassú megfordulás, újabb billegõs városfénycsodálás (jé, ezt a kéményt már láttam! "Tudjuk, apa, a Big Ben!")...
Kemény volt, de leértünk. Bíztam a pilótában, biztam a technikában és különben sem peregtek le életem különleges képkockái. Remélem nem azért, mert nekem nincsenek is ilyenjeim... Az nagyon ciki lenne...
És hogy a drámai eseményekre feltegyem a pontot, meg kell említenem még ama szembetûnõ tényt, hogy a tûzoltóság teljes menetfelszerelésben, szélesre tárt kapukkal figyelte ahogy begördölünk a váró mellé. Jogos volt a pilótának járó taps - én meg kis híján térdreborultam a betonon és legszívesebben keblemre öleltem volna az anyaföldet.
Egy teljesen hétköznapi taxis fogadott minket a reptéren egy "ez a kis szél már megszokott dolog errefelé" felkiáltással. Ember! 160 km/h megszokott?! Persze késõbb, két õrült elõzés közepette beismerte, hogy csak lódított egy kicsit. Ha finoman kellene fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy furcsán vezetett; ha pedig nyers akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy taxis létére pocsék sofõr volt. Azzal még semmi baj sem volt, hogy a baloldalon mentünk (errefelé ez így szokás), de az elõzés az úgy történt, hogy kitette az indexet, átmentünk a másik sávba, majd az elõzendõ autó mellett párhuzamosan haladva elkezdett valami hihetetlen érdekesnek tûnõ történetet ecsetelni. Aztán, amikor feltûnt velünk szemben egy villogó reflektorpár, akkor hirtelen megreccsentette párszor a sebességváltót (vissza kettõ), a motort felbõgetve (padlógáz) elkezdtünk visszasoroloni a sávunkba, közben hajszál híján leszorítottuk azt az autót, amit már legalább két perce a hátunk mögött kellett volna tudnunk. Mindez eseménysorozatot egy "Oh, my God!" horkantással nyugtázta.
Slieve Donard Hotel, Newcastle, 23.45
Megérkeztünk!
Helo! Good night! Helo! Thank you! Hja! (a "h"-t csak lágyan, a "ja"-t pedig megnyomva - így köszönnek erefelé; amolyan kis indián üvöltéssel) Szép álmokat! Szó nélkül kidõltünk... Egyáltalán nem biztos, hogy ez volt a sorrend; a kidõltünk az egészen biztosan stimmel - ott a sor végén.
A szél egész éjjel fújt, mitha nekünk, az új látogatóknak, akarná megmutatni, hogy itt bizony ilyen is van. És így is tud! Köszönjük szépen. A reggeli ébredéssel semmi gond nem volt, csak a mosakodásnál szaladtam bele az elsõ aprócska meglepetésbe. Két csap volt. Kettõ. Illetve kétszer kettõ. Kettõ a kagylónál és kettõ a kádnál. Szerencsére egy-egy hideg és meleg volt a leosztás. Így aztán igazán érdekessé vált a mosakodás és a fogmosás. Nah, mindegy. Ezen aztán ne akadjunk fenn, elvégre látott már a világ ennél nagyobb csodát.
A hotel fõbejáratán kilépve a következõ tragikus látvány csapott minket fejbe, illetve szembe: elõttünk a tenger ostromolta a partot kábé 30-40 méterre tõlünk, és hiába ingattuk a fejünket jobbra illetve balra, mindenhol ez a kép fogadott minket. A végeláthatatlan ír tengerpart. Aztán kicsit jobban jobbra a kisváros háztetõi felett egy hegyvonulatot vettünk észre (legmagasabb pontja 855 méter - persze nem ránézésre, hanem egy helyi "guide"-ból kiderítve), amely sosem tudta eléggé összehúzni magát annyira, hogy a felhõk be ne burkolták volna a havas hegycsúcsát. Vagy a felhõk ereszkedtek állandóan a tengerparthoz közeledve kézzel fogható magasságba.
Pazar! Nap mint nap megállt bennem egy kicsit az ütõ, ahányszor csak kiléptünk a kapun.
Aztán pár nappal késõbb megtaláltuk a nekünk is ajánlott személyzeti bejárót - nem ecsetelem a környezetét...
2008. január 11., péntek
A kezdetek
2008-01-08
Ferihegy, Terminal 1, 16.15 indulás
Öcsém vitt fel minket, nem volt nagy forgalom sem az autópályán, sem Pesten. Pénze nem sok volt, de azért tankolni tudott még, én meg adtam neki egy két ezrest indulás elõtt és elzavartam autópálya matricáért. A biztonság kedvéért kapott még egy ötézrest a parkolásért, nehogy ott ragadjon, aztán mi hamarabb érjünk Belfastba, mint õ Dunaújvárosba vissza.
Idõben odaértünk, ami azért is fontos volt, mert egy hatalmas sor végére kellett beállnunk - bõ fél óra múlva le is adtuk a poggyászunkat. A laptop kiviteli engedélyét nem ott kellett leadni. Ezek után egy újabb sor következett, egy újabb fél óra, ahol az útleveleket ellenõrizték - itt sem tudtak mit kezdeni a laptop papírjával. Majd becheckoltunk, ahol átnézték a kézipoggyászainkat, teszteltük a fémdetektoros kaput, és már furakodtunk elõre az SB-os (speedy boarding) jegyünkkel - remélve, hogy nem mindenki SB jeggyel várakozik.
Az elsõ buszra szállhattunk fel, ami 5 perc várakozás és 1 perc száguldás (a max sebesség 15 km/h volt!) után már a repülõgép mellett csikorgatta a fékeit. Kiszálltunk, aztán felszálltunk. Ez még nem a "landing off" volt, csak felmásztunk a lépcsõn, és ledobtunk magunkat az ablak mellé. Egészen pontosan a bal oldalon, a szárny mögött egy kicsivel a gép hátsó harmadában. Újabb 5 perc elteltével, és újabb hihetetlen száguldást követõen befarolt a gép mellé a másik busz is - ezen voltak a nem speedy-k. A fennmaradó helyekre leültek, a réseket kitöltötték, a már szunyokálókat felébresztették. Hihetetlen sok volt a gyerek, kicsik, nagyok egyaránt, még egy-két pelenkás pokolfajzatot is elhoztak az õseik. Az egész repülõút kezdett hasonlítani egy boldog-békeidõkbeli családi kirándulásra. Csakhogy itt a végcél nem a Balatonszéplaki Vasmûs szálló volt, hanem London. A km-ek száma meg inkább közelített az ezerhez, mintsem a százhoz. Na mindegy, õk tudják. Ez a fapadosok apró bája - lehet szeretni és lehet útálni. Én inkább tartozkódom.
16.15-kor kigurultunk a starthelyre, bemelegítõ kör nem volt, a pole pozíció a mienk. 16.18-kor nekiveselkedett a madár és félperces rázkódás után felemelte a 2x60 halálvágyót. Repülés?! Csak egy pár fokkal jobb, mint az ûrhajózás - milyen bátrak ezek a símabõrûek. Persze az meglehet, hogy egy Boing 747-es esetén más a helyzet: a szinteken(!) nem 120 ember üldögél, hanem 2-300 és a gép paramétereit a Wright-fivérek álmukban sem merték volna végigolvasni. A fenti látvány lenyûgözõ volt. Autók és útak, folyók és tengerek, erdõk és mezõk, na meg városok. Még világos volt, bár nagyon ködös az idõ, és mindent tisztán láttam pár percen keresztül. Aztán egy órás félhomály következett, mintha a nap nem tudta volna eldönteni, hogy lebukjon-e nyugaton vagy sem. Vagy azt sem tudta, hogy merre van a nyugat. Egy kicsit északnak, aztán meg nyugatnak tartottunk, a pontos útvonalat, hogy melyik várost érintjük nem tudtam. Egy biztos volt: tõlem balra narancssárga volt a láthatár pereme, elõttem pedig még a citromsárga és a világoskék szín viaskodott egymással.
Az út második órájában már teljes sötétség vett körül minket, amit a szárnyvégen villogó helyzetjelzõ tört csak meg idõrõl idõre, bizonyítva azt, hogy repülõn vagyunk és élünk. Bevágtam egy kakaóscsigát, megcsináltam egy hármas erõsségû sudoku-t, aztán bámultam ki az ablakon, nehogy szó érje a ház elejét, hogy itt ülök az ablak mellett és nem élvezem a gyönyörû panorámát, sõt még csak nem is ajánlom fel senkinek sem a lehetõséget, hogy csodálja a sötétség sokféleségét. Két kevésbé-nagyon és egy nagyon-nagyon sötét rész után kezdtem észrevenni az alattam elterülõ városokat. Persze csak a gazdagabb és így aztán kivilágított városokat, mert mondjuk egy Dunaújváros kaliberû városkát még éjjellátóval sem regisztráltam volna, csak ha a vasmûs kémények környékén szokatlanul ízesebb lett volna a levegõ. Hiába no, vannak városok, amelyeket a fényeirõl lehet megismerni; és vannak, amelyeket a szagukról. Ez utóbbi a miénk, az elõbbi pedig Brüsszel, ami gyönyörû volt: mint egy kivilágított pókháló, szanaszéjjel ágazott az útjaival, és helyenként még a talán az épületket is megnevezhettem volna. Persze, ehhez már járni kellett volna párszor Brüsszelben... Hihetetlen belegondolni, hogy itt is élnek emberek, akik teszik a dolgukat: dolgoznak, gyereket nevelnek, esznek, isznak, alszanak és házas életet élnek. Meg még kitudja mi másra van idejük és energiájuk. És mindezt átlagban tízszer annyi pénzért mint mi otthon, Magyarországon. (Mit rontottunk el? És hol?? De legfõképpen ki???)
Elso repuloutam kipipalva!
London, Gatwick, 18.15 érkezés
Menetrendszerûen!
A londoni leszállás egy kicsit rázkódós volt, de mint kiderült, ez még semmi sem volt Belfasthoz képest. Erõs szél fújt, de semmi komoly, és a gépek jöttek-mentek - õket ez cseppet sem érdekelte. Nagyon felhõs volt az ég - semmi különöset nem láttam. Még csak különöset sem. Csak semmit... Felmarkoltuk a poggyászainkat, és beálltunk az EU-s sorba az útlevélkezeléshez. Elõször még csak 4 sor volt, aztán látták, hogy nem apad a sor, sõt növekszik, akkor még nyitottak 2, aztán még 2 sort, illetve ellenõrzõ pontot. A UPC-nél ilyenkor állt volna fel az egyik nénike egy két oldalas szerzõdést elõkészíteni valami very-very-VIP-nek, a másik meg vérszemetkapva, bosszúból, ekkor kapcsolt volna vissza a 3 ügyfél/órás sebességébõl. A harmadikról már ne is beszéljünk, õ már vissza sem mert volna ülni az asztalához ennyi embert látva - tömegfóbiája lett. De ez LONDON. ANGLIA. Illetve Nagy-Britannia. Zajlik az élet. Teszik az emberek a dolgukat, mert ezért kapják a fizetésüket. Útlevelek rendben, csomagok leadva, majd újabb kézipoggyász ellenõrzést követõen már karnyújtásnyi távolságban voltunk a belfasti csatlakozástól. Egy erõsnek cseppet sem nevezhetõ kávé után, ami egy kissé rombolta a kedélyállapotomat, párommal arról vitatkoztunk, hogy a kávézóban mellettünk üldögélõ jólszituált figura férfi-e, vagy nõ. Õ azt mondta férfi, aki ad magára. Én azt mondtam férfi volt, aki inkább már nõ szeretne lenni; de annak már csak a legcsúnyábbik vonalát erõsítheti. Éppen valamiféle barnítókrémet kenegetett az arcára, félrecsúsztatván a szõke parókáját, és a Ray Ban napszemüvegét. Az információs tábla jelzett, hogy mehetünk checkolni, így a magasröptû elmélkedésünket félbeszakítva elindultunk megkeresni a Gate 6-ot. A Time Planning szerint 20 perc az odavezetõ út hossza (idõben!). Egy McDonalds és egy Parfüméria között fel is fedeztük az odavezetõ ajtót. Ez kábé úgy el volt rejtve mint a Harry Potter-ben az a bizonyos vasúti vágány. Meg is símogattam J.K. Rowling ihletõjét. Mellesleg mint egy áruház, helyesebben mint egy pláza olyan a reptér: szökõkútak csobognak, autók kiállítva, gyorséttermek füstölögnek, butikok kínálgatnak, mindent mi szám szájnak ingere, (már csak egy multiplex mozi hiányzik), közben pedig, innen pár méterre a világ egyik legnagyobb utasforgalmát bonyolítják le. Döbbenet. Az ember csak sodródik az árral, és veszi a lapot, amit osztanak neki, de igazából csak egy nyugodtabb pillanatában eszmél rá arra, hogy miként forog a világ körülötte...
Ferihegy, Terminal 1, 16.15 indulás
Öcsém vitt fel minket, nem volt nagy forgalom sem az autópályán, sem Pesten. Pénze nem sok volt, de azért tankolni tudott még, én meg adtam neki egy két ezrest indulás elõtt és elzavartam autópálya matricáért. A biztonság kedvéért kapott még egy ötézrest a parkolásért, nehogy ott ragadjon, aztán mi hamarabb érjünk Belfastba, mint õ Dunaújvárosba vissza.
Idõben odaértünk, ami azért is fontos volt, mert egy hatalmas sor végére kellett beállnunk - bõ fél óra múlva le is adtuk a poggyászunkat. A laptop kiviteli engedélyét nem ott kellett leadni. Ezek után egy újabb sor következett, egy újabb fél óra, ahol az útleveleket ellenõrizték - itt sem tudtak mit kezdeni a laptop papírjával. Majd becheckoltunk, ahol átnézték a kézipoggyászainkat, teszteltük a fémdetektoros kaput, és már furakodtunk elõre az SB-os (speedy boarding) jegyünkkel - remélve, hogy nem mindenki SB jeggyel várakozik.
Az elsõ buszra szállhattunk fel, ami 5 perc várakozás és 1 perc száguldás (a max sebesség 15 km/h volt!) után már a repülõgép mellett csikorgatta a fékeit. Kiszálltunk, aztán felszálltunk. Ez még nem a "landing off" volt, csak felmásztunk a lépcsõn, és ledobtunk magunkat az ablak mellé. Egészen pontosan a bal oldalon, a szárny mögött egy kicsivel a gép hátsó harmadában. Újabb 5 perc elteltével, és újabb hihetetlen száguldást követõen befarolt a gép mellé a másik busz is - ezen voltak a nem speedy-k. A fennmaradó helyekre leültek, a réseket kitöltötték, a már szunyokálókat felébresztették. Hihetetlen sok volt a gyerek, kicsik, nagyok egyaránt, még egy-két pelenkás pokolfajzatot is elhoztak az õseik. Az egész repülõút kezdett hasonlítani egy boldog-békeidõkbeli családi kirándulásra. Csakhogy itt a végcél nem a Balatonszéplaki Vasmûs szálló volt, hanem London. A km-ek száma meg inkább közelített az ezerhez, mintsem a százhoz. Na mindegy, õk tudják. Ez a fapadosok apró bája - lehet szeretni és lehet útálni. Én inkább tartozkódom.
16.15-kor kigurultunk a starthelyre, bemelegítõ kör nem volt, a pole pozíció a mienk. 16.18-kor nekiveselkedett a madár és félperces rázkódás után felemelte a 2x60 halálvágyót. Repülés?! Csak egy pár fokkal jobb, mint az ûrhajózás - milyen bátrak ezek a símabõrûek. Persze az meglehet, hogy egy Boing 747-es esetén más a helyzet: a szinteken(!) nem 120 ember üldögél, hanem 2-300 és a gép paramétereit a Wright-fivérek álmukban sem merték volna végigolvasni. A fenti látvány lenyûgözõ volt. Autók és útak, folyók és tengerek, erdõk és mezõk, na meg városok. Még világos volt, bár nagyon ködös az idõ, és mindent tisztán láttam pár percen keresztül. Aztán egy órás félhomály következett, mintha a nap nem tudta volna eldönteni, hogy lebukjon-e nyugaton vagy sem. Vagy azt sem tudta, hogy merre van a nyugat. Egy kicsit északnak, aztán meg nyugatnak tartottunk, a pontos útvonalat, hogy melyik várost érintjük nem tudtam. Egy biztos volt: tõlem balra narancssárga volt a láthatár pereme, elõttem pedig még a citromsárga és a világoskék szín viaskodott egymással.
Az út második órájában már teljes sötétség vett körül minket, amit a szárnyvégen villogó helyzetjelzõ tört csak meg idõrõl idõre, bizonyítva azt, hogy repülõn vagyunk és élünk. Bevágtam egy kakaóscsigát, megcsináltam egy hármas erõsségû sudoku-t, aztán bámultam ki az ablakon, nehogy szó érje a ház elejét, hogy itt ülök az ablak mellett és nem élvezem a gyönyörû panorámát, sõt még csak nem is ajánlom fel senkinek sem a lehetõséget, hogy csodálja a sötétség sokféleségét. Két kevésbé-nagyon és egy nagyon-nagyon sötét rész után kezdtem észrevenni az alattam elterülõ városokat. Persze csak a gazdagabb és így aztán kivilágított városokat, mert mondjuk egy Dunaújváros kaliberû városkát még éjjellátóval sem regisztráltam volna, csak ha a vasmûs kémények környékén szokatlanul ízesebb lett volna a levegõ. Hiába no, vannak városok, amelyeket a fényeirõl lehet megismerni; és vannak, amelyeket a szagukról. Ez utóbbi a miénk, az elõbbi pedig Brüsszel, ami gyönyörû volt: mint egy kivilágított pókháló, szanaszéjjel ágazott az útjaival, és helyenként még a talán az épületket is megnevezhettem volna. Persze, ehhez már járni kellett volna párszor Brüsszelben... Hihetetlen belegondolni, hogy itt is élnek emberek, akik teszik a dolgukat: dolgoznak, gyereket nevelnek, esznek, isznak, alszanak és házas életet élnek. Meg még kitudja mi másra van idejük és energiájuk. És mindezt átlagban tízszer annyi pénzért mint mi otthon, Magyarországon. (Mit rontottunk el? És hol?? De legfõképpen ki???)
Elso repuloutam kipipalva!
London, Gatwick, 18.15 érkezés
Menetrendszerûen!
A londoni leszállás egy kicsit rázkódós volt, de mint kiderült, ez még semmi sem volt Belfasthoz képest. Erõs szél fújt, de semmi komoly, és a gépek jöttek-mentek - õket ez cseppet sem érdekelte. Nagyon felhõs volt az ég - semmi különöset nem láttam. Még csak különöset sem. Csak semmit... Felmarkoltuk a poggyászainkat, és beálltunk az EU-s sorba az útlevélkezeléshez. Elõször még csak 4 sor volt, aztán látták, hogy nem apad a sor, sõt növekszik, akkor még nyitottak 2, aztán még 2 sort, illetve ellenõrzõ pontot. A UPC-nél ilyenkor állt volna fel az egyik nénike egy két oldalas szerzõdést elõkészíteni valami very-very-VIP-nek, a másik meg vérszemetkapva, bosszúból, ekkor kapcsolt volna vissza a 3 ügyfél/órás sebességébõl. A harmadikról már ne is beszéljünk, õ már vissza sem mert volna ülni az asztalához ennyi embert látva - tömegfóbiája lett. De ez LONDON. ANGLIA. Illetve Nagy-Britannia. Zajlik az élet. Teszik az emberek a dolgukat, mert ezért kapják a fizetésüket. Útlevelek rendben, csomagok leadva, majd újabb kézipoggyász ellenõrzést követõen már karnyújtásnyi távolságban voltunk a belfasti csatlakozástól. Egy erõsnek cseppet sem nevezhetõ kávé után, ami egy kissé rombolta a kedélyállapotomat, párommal arról vitatkoztunk, hogy a kávézóban mellettünk üldögélõ jólszituált figura férfi-e, vagy nõ. Õ azt mondta férfi, aki ad magára. Én azt mondtam férfi volt, aki inkább már nõ szeretne lenni; de annak már csak a legcsúnyábbik vonalát erõsítheti. Éppen valamiféle barnítókrémet kenegetett az arcára, félrecsúsztatván a szõke parókáját, és a Ray Ban napszemüvegét. Az információs tábla jelzett, hogy mehetünk checkolni, így a magasröptû elmélkedésünket félbeszakítva elindultunk megkeresni a Gate 6-ot. A Time Planning szerint 20 perc az odavezetõ út hossza (idõben!). Egy McDonalds és egy Parfüméria között fel is fedeztük az odavezetõ ajtót. Ez kábé úgy el volt rejtve mint a Harry Potter-ben az a bizonyos vasúti vágány. Meg is símogattam J.K. Rowling ihletõjét. Mellesleg mint egy áruház, helyesebben mint egy pláza olyan a reptér: szökõkútak csobognak, autók kiállítva, gyorséttermek füstölögnek, butikok kínálgatnak, mindent mi szám szájnak ingere, (már csak egy multiplex mozi hiányzik), közben pedig, innen pár méterre a világ egyik legnagyobb utasforgalmát bonyolítják le. Döbbenet. Az ember csak sodródik az árral, és veszi a lapot, amit osztanak neki, de igazából csak egy nyugodtabb pillanatában eszmél rá arra, hogy miként forog a világ körülötte...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
