A kezdetek

2008-01-08

Ferihegy, Terminal 1, 16.15 indulás

Öcsém vitt fel minket, nem volt nagy forgalom sem az autópályán, sem Pesten. Pénze nem sok volt, de azért tankolni tudott még, én meg adtam neki egy két ezrest indulás elõtt és elzavartam autópálya matricáért. A biztonság kedvéért kapott még egy ötézrest a parkolásért, nehogy ott ragadjon, aztán mi hamarabb érjünk Belfastba, mint õ Dunaújvárosba vissza.

Idõben odaértünk, ami azért is fontos volt, mert egy hatalmas sor végére kellett beállnunk - bõ fél óra múlva le is adtuk a poggyászunkat. A laptop kiviteli engedélyét nem ott kellett leadni. Ezek után egy újabb sor következett, egy újabb fél óra, ahol az útleveleket ellenõrizték - itt sem tudtak mit kezdeni a laptop papírjával. Majd becheckoltunk, ahol átnézték a kézipoggyászainkat, teszteltük a fémdetektoros kaput, és már furakodtunk elõre az SB-os (speedy boarding) jegyünkkel - remélve, hogy nem mindenki SB jeggyel várakozik.

Az elsõ buszra szállhattunk fel, ami 5 perc várakozás és 1 perc száguldás (a max sebesség 15 km/h volt!) után már a repülõgép mellett csikorgatta a fékeit. Kiszálltunk, aztán felszálltunk. Ez még nem a "landing off" volt, csak felmásztunk a lépcsõn, és ledobtunk magunkat az ablak mellé. Egészen pontosan a bal oldalon, a szárny mögött egy kicsivel a gép hátsó harmadában. Újabb 5 perc elteltével, és újabb hihetetlen száguldást követõen befarolt a gép mellé a másik busz is - ezen voltak a nem speedy-k. A fennmaradó helyekre leültek, a réseket kitöltötték, a már szunyokálókat felébresztették. Hihetetlen sok volt a gyerek, kicsik, nagyok egyaránt, még egy-két pelenkás pokolfajzatot is elhoztak az õseik. Az egész repülõút kezdett hasonlítani egy boldog-békeidõkbeli családi kirándulásra. Csakhogy itt a végcél nem a Balatonszéplaki Vasmûs szálló volt, hanem London. A km-ek száma meg inkább közelített az ezerhez, mintsem a százhoz. Na mindegy, õk tudják. Ez a fapadosok apró bája - lehet szeretni és lehet útálni. Én inkább tartozkódom.

16.15-kor kigurultunk a starthelyre, bemelegítõ kör nem volt, a pole pozíció a mienk. 16.18-kor nekiveselkedett a madár és félperces rázkódás után felemelte a 2x60 halálvágyót. Repülés?! Csak egy pár fokkal jobb, mint az ûrhajózás - milyen bátrak ezek a símabõrûek. Persze az meglehet, hogy egy Boing 747-es esetén más a helyzet: a szinteken(!) nem 120 ember üldögél, hanem 2-300 és a gép paramétereit a Wright-fivérek álmukban sem merték volna végigolvasni. A fenti látvány lenyûgözõ volt. Autók és útak, folyók és tengerek, erdõk és mezõk, na meg városok. Még világos volt, bár nagyon ködös az idõ, és mindent tisztán láttam pár percen keresztül. Aztán egy órás félhomály következett, mintha a nap nem tudta volna eldönteni, hogy lebukjon-e nyugaton vagy sem. Vagy azt sem tudta, hogy merre van a nyugat. Egy kicsit északnak, aztán meg nyugatnak tartottunk, a pontos útvonalat, hogy melyik várost érintjük nem tudtam. Egy biztos volt: tõlem balra narancssárga volt a láthatár pereme, elõttem pedig még a citromsárga és a világoskék szín viaskodott egymással.

Az út második órájában már teljes sötétség vett körül minket, amit a szárnyvégen villogó helyzetjelzõ tört csak meg idõrõl idõre, bizonyítva azt, hogy repülõn vagyunk és élünk. Bevágtam egy kakaóscsigát, megcsináltam egy hármas erõsségû sudoku-t, aztán bámultam ki az ablakon, nehogy szó érje a ház elejét, hogy itt ülök az ablak mellett és nem élvezem a gyönyörû panorámát, sõt még csak nem is ajánlom fel senkinek sem a lehetõséget, hogy csodálja a sötétség sokféleségét. Két kevésbé-nagyon és egy nagyon-nagyon sötét rész után kezdtem észrevenni az alattam elterülõ városokat. Persze csak a gazdagabb és így aztán kivilágított városokat, mert mondjuk egy Dunaújváros kaliberû városkát még éjjellátóval sem regisztráltam volna, csak ha a vasmûs kémények környékén szokatlanul ízesebb lett volna a levegõ. Hiába no, vannak városok, amelyeket a fényeirõl lehet megismerni; és vannak, amelyeket a szagukról. Ez utóbbi a miénk, az elõbbi pedig Brüsszel, ami gyönyörû volt: mint egy kivilágított pókháló, szanaszéjjel ágazott az útjaival, és helyenként még a talán az épületket is megnevezhettem volna. Persze, ehhez már járni kellett volna párszor Brüsszelben... Hihetetlen belegondolni, hogy itt is élnek emberek, akik teszik a dolgukat: dolgoznak, gyereket nevelnek, esznek, isznak, alszanak és házas életet élnek. Meg még kitudja mi másra van idejük és energiájuk. És mindezt átlagban tízszer annyi pénzért mint mi otthon, Magyarországon. (Mit rontottunk el? És hol?? De legfõképpen ki???)

Elso repuloutam kipipalva!

London, Gatwick, 18.15 érkezés

Menetrendszerûen!

A londoni leszállás egy kicsit rázkódós volt, de mint kiderült, ez még semmi sem volt Belfasthoz képest. Erõs szél fújt, de semmi komoly, és a gépek jöttek-mentek - õket ez cseppet sem érdekelte. Nagyon felhõs volt az ég - semmi különöset nem láttam. Még csak különöset sem. Csak semmit... Felmarkoltuk a poggyászainkat, és beálltunk az EU-s sorba az útlevélkezeléshez. Elõször még csak 4 sor volt, aztán látták, hogy nem apad a sor, sõt növekszik, akkor még nyitottak 2, aztán még 2 sort, illetve ellenõrzõ pontot. A UPC-nél ilyenkor állt volna fel az egyik nénike egy két oldalas szerzõdést elõkészíteni valami very-very-VIP-nek, a másik meg vérszemetkapva, bosszúból, ekkor kapcsolt volna vissza a 3 ügyfél/órás sebességébõl. A harmadikról már ne is beszéljünk, õ már vissza sem mert volna ülni az asztalához ennyi embert látva - tömegfóbiája lett. De ez LONDON. ANGLIA. Illetve Nagy-Britannia. Zajlik az élet. Teszik az emberek a dolgukat, mert ezért kapják a fizetésüket. Útlevelek rendben, csomagok leadva, majd újabb kézipoggyász ellenõrzést követõen már karnyújtásnyi távolságban voltunk a belfasti csatlakozástól. Egy erõsnek cseppet sem nevezhetõ kávé után, ami egy kissé rombolta a kedélyállapotomat, párommal arról vitatkoztunk, hogy a kávézóban mellettünk üldögélõ jólszituált figura férfi-e, vagy nõ. Õ azt mondta férfi, aki ad magára. Én azt mondtam férfi volt, aki inkább már nõ szeretne lenni; de annak már csak a legcsúnyábbik vonalát erõsítheti. Éppen valamiféle barnítókrémet kenegetett az arcára, félrecsúsztatván a szõke parókáját, és a Ray Ban napszemüvegét. Az információs tábla jelzett, hogy mehetünk checkolni, így a magasröptû elmélkedésünket félbeszakítva elindultunk megkeresni a Gate 6-ot. A Time Planning szerint 20 perc az odavezetõ út hossza (idõben!). Egy McDonalds és egy Parfüméria között fel is fedeztük az odavezetõ ajtót. Ez kábé úgy el volt rejtve mint a Harry Potter-ben az a bizonyos vasúti vágány. Meg is símogattam J.K. Rowling ihletõjét. Mellesleg mint egy áruház, helyesebben mint egy pláza olyan a reptér: szökõkútak csobognak, autók kiállítva, gyorséttermek füstölögnek, butikok kínálgatnak, mindent mi szám szájnak ingere, (már csak egy multiplex mozi hiányzik), közben pedig, innen pár méterre a világ egyik legnagyobb utasforgalmát bonyolítják le. Döbbenet. Az ember csak sodródik az árral, és veszi a lapot, amit osztanak neki, de igazából csak egy nyugodtabb pillanatában eszmél rá arra, hogy miként forog a világ körülötte...