Chapter two

London, Gatwick, 20.45 indulás tova

Vegallomas, Las Belfast

Egy az elõzõnél is kisebb géppel mentünk - kb 60 fõs volt az utastér, 2 x kétsorra osztva. Most éppen huszonegynéhány ember próbálta kitölteni a teret - nem nagy sikerrel. Nagyon kevesen voltunk, az otthonmaradtak biztosan sejtettek valamit. Késve indultunk. Egyszer egy öregre vártunk, akinek teljesen nõies neve volt, így aztán alaposan leesett az állam, amikor egy pocakos öregúr beviharzott és elsõként próbált felszállni a gépre "mi van már?, nem megyünk?" mimikával; mintha nem mi vártunk volna rá negyed órát, hanem õ ránk. Aztán a pilóta bejelentette a rajtvonalnál, hogy erõs a szél, de õ majd mindent megtesz annak érdekében, hogy épségben megérkezzünk Belfastba. "Hoppá! Álljunkcsakmeg! Ki akarok szállni!" - kiabáltam magamban. A rezzenéstelen pókerarcom mögött feje tetejére állt a világ: nem hogy a két ász hiányzott a kezembõl, de a treff hármasra és a kör nyolcasra allin-t mondtam. A felszállással semmi gond nem volt. A bajok a belfasti légtérban kezdõdtek. És folytatódtak 30 percen keresztül. Így változott a síma hatvan perces útunk másfél órásra. A belfasti leszállás negyven percesre sikeredett. Már menet közben is voltak apróbb hullámvasútak, de amikor a pilóta elkezdte döntögetni a gépet jobbra, meg balra - mutogatva az alant elterülõ városi fényeket, akkor már sejtettem, hogy ez nem természetes. Nem természetes?! Abnormális! Airport 2008! Majd a stewardes levisz minket! Persze a stewardes velünk szemben ülve folyamatosan csacsogott és mosolygott, mintha a Karib térségben lennénk, a legoptimálisabb légköri viszonyok közepette. Néha-néha megcsörrent a telefon a feje felett - kaphatott egy-két utasítást a pilótafülkébõl: "Nagy szarban vagyunk, Nancy! De te csak mosogolyj, jól csinálod! Iszonyatos szarban vagyunk! Beszélgess csak velük, okos vagy, Nancy! Villantsd ki az egyik mellbimbódat, vagy tereld el a figyelmüket, mindegy mit csinálsz! De az esti randinkat le kell, hogy mondjam, Nancy! Megjavulok! Megígértem! Isten óvja a királynõt!" Persze ez az utolsó mondat azért túlzás. Különösen egy észak-ír szájából; de jól hangzik. Szóval, gáz volt. Az elsõ leszállásnál még csak kifutópálya közelében sem voltunk, a pilóta egy pár perces ereszkedés után gázt adott, és mi már tudtunk, hogy Isten kezében vagyunk. Újabb emelkedés, lassú megfordulás, újabb billegõs városfénycsodálás (jé, ezt a kéményt már láttam! "Tudjuk, apa, a Big Ben!")...

Kemény volt, de leértünk. Bíztam a pilótában, biztam a technikában és különben sem peregtek le életem különleges képkockái. Remélem nem azért, mert nekem nincsenek is ilyenjeim... Az nagyon ciki lenne...

És hogy a drámai eseményekre feltegyem a pontot, meg kell említenem még ama szembetûnõ tényt, hogy a tûzoltóság teljes menetfelszerelésben, szélesre tárt kapukkal figyelte ahogy begördölünk a váró mellé. Jogos volt a pilótának járó taps - én meg kis híján térdreborultam a betonon és legszívesebben keblemre öleltem volna az anyaföldet.

Egy teljesen hétköznapi taxis fogadott minket a reptéren egy "ez a kis szél már megszokott dolog errefelé" felkiáltással. Ember! 160 km/h megszokott?! Persze késõbb, két õrült elõzés közepette beismerte, hogy csak lódított egy kicsit. Ha finoman kellene fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy furcsán vezetett; ha pedig nyers akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy taxis létére pocsék sofõr volt. Azzal még semmi baj sem volt, hogy a baloldalon mentünk (errefelé ez így szokás), de az elõzés az úgy történt, hogy kitette az indexet, átmentünk a másik sávba, majd az elõzendõ autó mellett párhuzamosan haladva elkezdett valami hihetetlen érdekesnek tûnõ történetet ecsetelni. Aztán, amikor feltûnt velünk szemben egy villogó reflektorpár, akkor hirtelen megreccsentette párszor a sebességváltót (vissza kettõ), a motort felbõgetve (padlógáz) elkezdtünk visszasoroloni a sávunkba, közben hajszál híján leszorítottuk azt az autót, amit már legalább két perce a hátunk mögött kellett volna tudnunk. Mindez eseménysorozatot egy "Oh, my God!" horkantással nyugtázta.

Slieve Donard Hotel, Newcastle, 23.45

Megérkeztünk!

Helo! Good night! Helo! Thank you! Hja! (a "h"-t csak lágyan, a "ja"-t pedig megnyomva - így köszönnek erefelé; amolyan kis indián üvöltéssel) Szép álmokat! Szó nélkül kidõltünk... Egyáltalán nem biztos, hogy ez volt a sorrend; a kidõltünk az egészen biztosan stimmel - ott a sor végén.

A szél egész éjjel fújt, mitha nekünk, az új látogatóknak, akarná megmutatni, hogy itt bizony ilyen is van. És így is tud! Köszönjük szépen. A reggeli ébredéssel semmi gond nem volt, csak a mosakodásnál szaladtam bele az elsõ aprócska meglepetésbe. Két csap volt. Kettõ. Illetve kétszer kettõ. Kettõ a kagylónál és kettõ a kádnál. Szerencsére egy-egy hideg és meleg volt a leosztás. Így aztán igazán érdekessé vált a mosakodás és a fogmosás. Nah, mindegy. Ezen aztán ne akadjunk fenn, elvégre látott már a világ ennél nagyobb csodát.

A hotel fõbejáratán kilépve a következõ tragikus látvány csapott minket fejbe, illetve szembe: elõttünk a tenger ostromolta a partot kábé 30-40 méterre tõlünk, és hiába ingattuk a fejünket jobbra illetve balra, mindenhol ez a kép fogadott minket. A végeláthatatlan ír tengerpart. Aztán kicsit jobban jobbra a kisváros háztetõi felett egy hegyvonulatot vettünk észre (legmagasabb pontja 855 méter - persze nem ránézésre, hanem egy helyi "guide"-ból kiderítve), amely sosem tudta eléggé összehúzni magát annyira, hogy a felhõk be ne burkolták volna a havas hegycsúcsát. Vagy a felhõk ereszkedtek állandóan a tengerparthoz közeledve kézzel fogható magasságba.

Pazar! Nap mint nap megállt bennem egy kicsit az ütõ, ahányszor csak kiléptünk a kapun.

Aztán pár nappal késõbb megtaláltuk a nekünk is ajánlott személyzeti bejárót - nem ecsetelem a környezetét...