Slieve Donard Hotel
Ahogy én látom...
Akit érdekel a történelem, majd elolvassa a megfelelő helyen (annyit azért elárulok, hogy '74-ben bombát robbantott itt lent a "hall"-ban az IRA és akkor az épület hirtelen nagyon szellős lett - az akkori igazgató pedig 30 évre eltávot adott magának; pár éve tért vissza, és ismét az igazgatói bőrfotelt koptatja).
A szálloda alaprajza egy szépírásból erősen bukásra álló első osztályos "T" betűjére hasonlít leginkább. Egészen pontosan a "T" betű egyik teteje a hosszabb és az, az épületre vetítve a tenger felé néz. Négy csillaga van és négy emelete. Még mielőtt valaki elkezdene gondolkodni, gyorsan leszögezem, hogy a három emeletes szállodák NEM három csillagosak; a tíz emeletesek pedig NEM tíz csillagosak. A földszinten van az étterem, a bár és egy halom étkező, na meg különterem (lobby) - ez utóbbiból egy kicsivel több.
1921-ben járt itt az amerikai komédia egyik legnagyobb ikonja is, Charles Spencer Chaplin (a minap pedig a Westlife egyik "énekes" - mi az a Westlife?; Belfast-ban pedig Liam Neeson-nal lehetett összefutni); az egyik bár viseli ennek nyomát a nevében. Sőt pár éve egy angol filmet is forgattak itt, Tony Colett-tel és Daniel Craig-gel a főszerepben (egy független britt alkotás, semmi pénzből, sohasem fogunk róla hallani).
A hotel golf-pályái messzi földön híresek, és az év minden szakában teljes kihasználtsággal működnek. Magyarán: télen-nyáron, éjjel-nappal, hóban és napsütésben, szemerkélő esőben és orkán erejű szélben itt aztán röpködnek a golf-labdák, ha kell, ha nem...
Twilight Zone
Furcsa népség ez az angol. Függönnyel és a szobák megvilágításával nem sokat foglalkoznak. Az ablakok, illetve a szobák és egyéb privát zónák eltakarására nem sok időt fordítanak: függönyt nemes egyszerűséggel nem használnak. A megvilágítás pedig annyiban merül ki, hogy a szobában van két éjjeli lámpa, illetve lámpácska, van egy íróasztali lámpa és esetleg egy állólámpa. De nagyon esetleg. A fürdőszoba kész katasztrófa: félhomáy! Vagy homályzóna?!
A szállóban feltünően sok a lengyel dolgozó (tisztelet a két cseh vitéznek, na meg az egy szál arabnak, a néhány helyi írnek, és persze a megszámlálhatatlan angol "chairman"-nek (vezető); sőt ha nagyon körül néznék, akkor egy-két kínait is előrángathatnék az ágy alól). De most tényleg, nagyon sokan vannak a lengyelek: a szobalányok, a mosodások, a konyhások, mind mind a lengyelt írták a felvételi nyomtatvány azon pontjára, ahol az anyanyelvet firtatják. Ki maradt Lengyelországban? És legfőképpen hogyan tanulok én itt meg tökéletesen angolul??? Előbb lengyelül...
Van valamikor a személyzetnek angol oktatás, heti háromszor - majd valamikor megnézem azt magamnak. Remélem, nem egy lengyel tartja...
"A kaja meglepően tűrhető" - mondtam ezt 1 hete. Azóta meggondoltam magam.
A "french fries" (sült krumpli) állandó szereplője a személyzeti étlapnak. Hol főszereplője, hol mellékszereplője, hol csak statisztája, de mindig megtalálható, mindenféle formában: kicsi, nagy, hosszú, kerek, tömzsi, karcsú, jól átsült, frissen sült, régen sült (maradék). Mellette gyakran visszatérő vendégszereplő a sültcsirke, ami szintén nagyon finom, feltéve, hogy az embernek nem kell azt ennie reggel, délben, este. A csirkének ráadásul itt csak a mellével operálnak, úgyhogy egy szavunk sem lehet. Néha-néha összedobnak valami salétafélét is számunkra korlátozott mennyiségben, amiből csak a leggyorsabbaknak és a legelmésebbeknek jut. Ez szintén nagyon jól szokott esni. Ilyenkor nagyon büszke vagyok magamra, hogy egy vagyok a legjobbak közül. ("A legjobbak a legjobbak közül, uram!") A barnaszószos sonkadarabkás öntet is egészen ehető, sőt a minap valami tengeri herkentyűt is megpróbáltak velünk megetetni: apró kis rákocskákat (shrimp) tekertek vékony tésztába, az egész két harpásnyi nagyságú lehetett - azt hiszem ezt nevezik tavaszi tekercsnek. Én ezt kihagytam. Az ember egész nap gürizik, aztán este még keresgélje a rákocskák húsos részecskéit, miközben próbálja elkerlülni az apró, kis kocsonyás szemgolyóikat, amelyek oly vádlóan tekintenek ránk.
Akkor már inkább a Lidl.
A LIDL Katedrális és az "Ugye milyen szép reggelünk van"
Tőlünk nem messze, alig pár száz méterre található egy Lidl. És tőlünk nem messze, alig pár száz méterre található egy katedrális. És mivel ezek helyrajzi száma egytől egyig megegyezik, nyugodtan konstatálhatjuk a tényeket. Nem! Nem a katedrális van a Lidl-ben. A Lidl fészkelte be magát egy gyakorlatilag műemléknek nyugodtan nevezhető katedrálisba. Persze a városban még vagy 20 kisebb-nagyobb templom, katedrális, székesegyház, dóm és isten háza (szerintem itt a legmagasabb az 1 km2-re jutó templomok száma Észak-Írországban); így könnyen megeshetett az, hogy egyetlen hívő sem tiltakozott akkor, amikor a Lidl befészkelte magát - lévén, hogy éppen akkor egyetlen egy lakó sem vallotta magáénak ama katedrális által megtestesített vallást. Vagy lenne már egy ún. Lidl vallás is?
Szóval a helyzet annyira nem kétségbeejtő. Állítólag van valahol egy Tesco is itt a környéken. Angol találmány (asszem) - miért éppen itt ne lenne?
A városban mindenhol óriási leárazás fogadott minket. De nem 10-15 vagy 20%-os, hanem 50! Sőt 70% OFF is van! Döbbenet! Azt mondják errefelé ilyenkor (január, február környékén) mindig vannak ekkora engedmények, sőt Belfastban több és nagyobb is! Még egy döbbenet! Az egyik helyi napilapban (Daily Irish, Irish News vagy valami Irish) éppen azt ecsetelte a firkász, hogy többen a kardjukba dőlnek ilyenkor, amikor a karácsonyi tülekedésben megvásárolt méregdrága CD-t most féláron dobják az ember után, vagy ajándékként csúsztatják a vásárló táskájába: 2 fizetsz (az is féláron van) és egyet ajándékba kapsz. Újabb döbbenet! Hányadik is?! Nem az utolsó...
Amúgy is olcsóbbak a portékák errefelé, legalább 20-30%-kal kerülnek kevesebbe a cuccok!, és akkor még le is árazzák őket. Hihetetlen. Én nem értem ezt... Érkezik egy termék Európába mondjuk 1 fontos előállítási áron (Made in China). Aztán amikor Európa nyugati fele felé veszi az irányt (ez esetben Anglia és Észak-Írország), lesz egy 3 fontos ára; nálunk otthon, Európa keleti részében meg lesz belőle egy 5 fontért kínált cucc. A különbség önmagért beszél!!! Miért? Mert ennyivel többet keresünk Magyarországon?
Itt valami nagyokos biztosan elkezdené ecsetelni a forint és a font közötti összefügéseket, de akkor biztosan orrbanyomnám...
Mellesleg, hogy tovább fokozzam az indulatokat, itt is van 100 forintos bolt - csak éppen "Around the pound"-nak szólítják. 1 fontba kerül itt minden: 6 db dobozos coca, 3 db fél literes rostos üdítő, 3 x fél liter tej, 2 nagy tábla csokoládé, 2 doboz sampon, fél kg mosópor és a 4 db-os porceláncica-készlet is... (Ezek az angolok amúgy is hirhedtek az otthoni csecsebecséikről, de erről majd később! Szóljatok, ha elfelejteném!)
Végezetül egy kis vidám "chily side"-os (ez a csípős észak-ír területek egyik jelzője) szösszenet, hogy oldjam a szakadásig feszített húrokat. Azt mondja nekünk nemrég egyik reggel a tengerparti sétányon egy mosolygós nénike: "Ugye, milyen szép reggelünk van!". Mi körülnéztünk és a következőket láttuk: balról a tenger háborog, jobbról a szél ritkítja a fasort, előttünk a felhőkbe burkolódzó hegytető, felettünk pedig a köd készülődik alászállni. Hoppá! Csak az eső nem esik! Hát ez az! Nekik már ettől szép a reggel! "Very good morning!"
És még egy kis angol nyelvlecke: a bubimentes ásványvíz errefelé "still" jelzést kapott (amerikaiul "no gas") és a bubis pedig (abba most ne menjünk bele, hogy hány bubis) a "sparkling" jelző büszke tulajdonosa lett ("gas" by USA).
Ígérem legközelebb már képek is lesznek...
2008. január 27., vasárnap
2008. január 17., csütörtök
Chapter two
London, Gatwick, 20.45 indulás tova
Vegallomas, Las Belfast
Egy az elõzõnél is kisebb géppel mentünk - kb 60 fõs volt az utastér, 2 x kétsorra osztva. Most éppen huszonegynéhány ember próbálta kitölteni a teret - nem nagy sikerrel. Nagyon kevesen voltunk, az otthonmaradtak biztosan sejtettek valamit. Késve indultunk. Egyszer egy öregre vártunk, akinek teljesen nõies neve volt, így aztán alaposan leesett az állam, amikor egy pocakos öregúr beviharzott és elsõként próbált felszállni a gépre "mi van már?, nem megyünk?" mimikával; mintha nem mi vártunk volna rá negyed órát, hanem õ ránk. Aztán a pilóta bejelentette a rajtvonalnál, hogy erõs a szél, de õ majd mindent megtesz annak érdekében, hogy épségben megérkezzünk Belfastba. "Hoppá! Álljunkcsakmeg! Ki akarok szállni!" - kiabáltam magamban. A rezzenéstelen pókerarcom mögött feje tetejére állt a világ: nem hogy a két ász hiányzott a kezembõl, de a treff hármasra és a kör nyolcasra allin-t mondtam. A felszállással semmi gond nem volt. A bajok a belfasti légtérban kezdõdtek. És folytatódtak 30 percen keresztül. Így változott a síma hatvan perces útunk másfél órásra. A belfasti leszállás negyven percesre sikeredett. Már menet közben is voltak apróbb hullámvasútak, de amikor a pilóta elkezdte döntögetni a gépet jobbra, meg balra - mutogatva az alant elterülõ városi fényeket, akkor már sejtettem, hogy ez nem természetes. Nem természetes?! Abnormális! Airport 2008! Majd a stewardes levisz minket! Persze a stewardes velünk szemben ülve folyamatosan csacsogott és mosolygott, mintha a Karib térségben lennénk, a legoptimálisabb légköri viszonyok közepette. Néha-néha megcsörrent a telefon a feje felett - kaphatott egy-két utasítást a pilótafülkébõl: "Nagy szarban vagyunk, Nancy! De te csak mosogolyj, jól csinálod! Iszonyatos szarban vagyunk! Beszélgess csak velük, okos vagy, Nancy! Villantsd ki az egyik mellbimbódat, vagy tereld el a figyelmüket, mindegy mit csinálsz! De az esti randinkat le kell, hogy mondjam, Nancy! Megjavulok! Megígértem! Isten óvja a királynõt!" Persze ez az utolsó mondat azért túlzás. Különösen egy észak-ír szájából; de jól hangzik. Szóval, gáz volt. Az elsõ leszállásnál még csak kifutópálya közelében sem voltunk, a pilóta egy pár perces ereszkedés után gázt adott, és mi már tudtunk, hogy Isten kezében vagyunk. Újabb emelkedés, lassú megfordulás, újabb billegõs városfénycsodálás (jé, ezt a kéményt már láttam! "Tudjuk, apa, a Big Ben!")...
Kemény volt, de leértünk. Bíztam a pilótában, biztam a technikában és különben sem peregtek le életem különleges képkockái. Remélem nem azért, mert nekem nincsenek is ilyenjeim... Az nagyon ciki lenne...
És hogy a drámai eseményekre feltegyem a pontot, meg kell említenem még ama szembetûnõ tényt, hogy a tûzoltóság teljes menetfelszerelésben, szélesre tárt kapukkal figyelte ahogy begördölünk a váró mellé. Jogos volt a pilótának járó taps - én meg kis híján térdreborultam a betonon és legszívesebben keblemre öleltem volna az anyaföldet.
Egy teljesen hétköznapi taxis fogadott minket a reptéren egy "ez a kis szél már megszokott dolog errefelé" felkiáltással. Ember! 160 km/h megszokott?! Persze késõbb, két õrült elõzés közepette beismerte, hogy csak lódított egy kicsit. Ha finoman kellene fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy furcsán vezetett; ha pedig nyers akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy taxis létére pocsék sofõr volt. Azzal még semmi baj sem volt, hogy a baloldalon mentünk (errefelé ez így szokás), de az elõzés az úgy történt, hogy kitette az indexet, átmentünk a másik sávba, majd az elõzendõ autó mellett párhuzamosan haladva elkezdett valami hihetetlen érdekesnek tûnõ történetet ecsetelni. Aztán, amikor feltûnt velünk szemben egy villogó reflektorpár, akkor hirtelen megreccsentette párszor a sebességváltót (vissza kettõ), a motort felbõgetve (padlógáz) elkezdtünk visszasoroloni a sávunkba, közben hajszál híján leszorítottuk azt az autót, amit már legalább két perce a hátunk mögött kellett volna tudnunk. Mindez eseménysorozatot egy "Oh, my God!" horkantással nyugtázta.
Slieve Donard Hotel, Newcastle, 23.45
Megérkeztünk!
Helo! Good night! Helo! Thank you! Hja! (a "h"-t csak lágyan, a "ja"-t pedig megnyomva - így köszönnek erefelé; amolyan kis indián üvöltéssel) Szép álmokat! Szó nélkül kidõltünk... Egyáltalán nem biztos, hogy ez volt a sorrend; a kidõltünk az egészen biztosan stimmel - ott a sor végén.
A szél egész éjjel fújt, mitha nekünk, az új látogatóknak, akarná megmutatni, hogy itt bizony ilyen is van. És így is tud! Köszönjük szépen. A reggeli ébredéssel semmi gond nem volt, csak a mosakodásnál szaladtam bele az elsõ aprócska meglepetésbe. Két csap volt. Kettõ. Illetve kétszer kettõ. Kettõ a kagylónál és kettõ a kádnál. Szerencsére egy-egy hideg és meleg volt a leosztás. Így aztán igazán érdekessé vált a mosakodás és a fogmosás. Nah, mindegy. Ezen aztán ne akadjunk fenn, elvégre látott már a világ ennél nagyobb csodát.
A hotel fõbejáratán kilépve a következõ tragikus látvány csapott minket fejbe, illetve szembe: elõttünk a tenger ostromolta a partot kábé 30-40 méterre tõlünk, és hiába ingattuk a fejünket jobbra illetve balra, mindenhol ez a kép fogadott minket. A végeláthatatlan ír tengerpart. Aztán kicsit jobban jobbra a kisváros háztetõi felett egy hegyvonulatot vettünk észre (legmagasabb pontja 855 méter - persze nem ránézésre, hanem egy helyi "guide"-ból kiderítve), amely sosem tudta eléggé összehúzni magát annyira, hogy a felhõk be ne burkolták volna a havas hegycsúcsát. Vagy a felhõk ereszkedtek állandóan a tengerparthoz közeledve kézzel fogható magasságba.
Pazar! Nap mint nap megállt bennem egy kicsit az ütõ, ahányszor csak kiléptünk a kapun.
Aztán pár nappal késõbb megtaláltuk a nekünk is ajánlott személyzeti bejárót - nem ecsetelem a környezetét...
Vegallomas, Las Belfast
Egy az elõzõnél is kisebb géppel mentünk - kb 60 fõs volt az utastér, 2 x kétsorra osztva. Most éppen huszonegynéhány ember próbálta kitölteni a teret - nem nagy sikerrel. Nagyon kevesen voltunk, az otthonmaradtak biztosan sejtettek valamit. Késve indultunk. Egyszer egy öregre vártunk, akinek teljesen nõies neve volt, így aztán alaposan leesett az állam, amikor egy pocakos öregúr beviharzott és elsõként próbált felszállni a gépre "mi van már?, nem megyünk?" mimikával; mintha nem mi vártunk volna rá negyed órát, hanem õ ránk. Aztán a pilóta bejelentette a rajtvonalnál, hogy erõs a szél, de õ majd mindent megtesz annak érdekében, hogy épségben megérkezzünk Belfastba. "Hoppá! Álljunkcsakmeg! Ki akarok szállni!" - kiabáltam magamban. A rezzenéstelen pókerarcom mögött feje tetejére állt a világ: nem hogy a két ász hiányzott a kezembõl, de a treff hármasra és a kör nyolcasra allin-t mondtam. A felszállással semmi gond nem volt. A bajok a belfasti légtérban kezdõdtek. És folytatódtak 30 percen keresztül. Így változott a síma hatvan perces útunk másfél órásra. A belfasti leszállás negyven percesre sikeredett. Már menet közben is voltak apróbb hullámvasútak, de amikor a pilóta elkezdte döntögetni a gépet jobbra, meg balra - mutogatva az alant elterülõ városi fényeket, akkor már sejtettem, hogy ez nem természetes. Nem természetes?! Abnormális! Airport 2008! Majd a stewardes levisz minket! Persze a stewardes velünk szemben ülve folyamatosan csacsogott és mosolygott, mintha a Karib térségben lennénk, a legoptimálisabb légköri viszonyok közepette. Néha-néha megcsörrent a telefon a feje felett - kaphatott egy-két utasítást a pilótafülkébõl: "Nagy szarban vagyunk, Nancy! De te csak mosogolyj, jól csinálod! Iszonyatos szarban vagyunk! Beszélgess csak velük, okos vagy, Nancy! Villantsd ki az egyik mellbimbódat, vagy tereld el a figyelmüket, mindegy mit csinálsz! De az esti randinkat le kell, hogy mondjam, Nancy! Megjavulok! Megígértem! Isten óvja a királynõt!" Persze ez az utolsó mondat azért túlzás. Különösen egy észak-ír szájából; de jól hangzik. Szóval, gáz volt. Az elsõ leszállásnál még csak kifutópálya közelében sem voltunk, a pilóta egy pár perces ereszkedés után gázt adott, és mi már tudtunk, hogy Isten kezében vagyunk. Újabb emelkedés, lassú megfordulás, újabb billegõs városfénycsodálás (jé, ezt a kéményt már láttam! "Tudjuk, apa, a Big Ben!")...
Kemény volt, de leértünk. Bíztam a pilótában, biztam a technikában és különben sem peregtek le életem különleges képkockái. Remélem nem azért, mert nekem nincsenek is ilyenjeim... Az nagyon ciki lenne...
És hogy a drámai eseményekre feltegyem a pontot, meg kell említenem még ama szembetûnõ tényt, hogy a tûzoltóság teljes menetfelszerelésben, szélesre tárt kapukkal figyelte ahogy begördölünk a váró mellé. Jogos volt a pilótának járó taps - én meg kis híján térdreborultam a betonon és legszívesebben keblemre öleltem volna az anyaföldet.
Egy teljesen hétköznapi taxis fogadott minket a reptéren egy "ez a kis szél már megszokott dolog errefelé" felkiáltással. Ember! 160 km/h megszokott?! Persze késõbb, két õrült elõzés közepette beismerte, hogy csak lódított egy kicsit. Ha finoman kellene fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy furcsán vezetett; ha pedig nyers akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy taxis létére pocsék sofõr volt. Azzal még semmi baj sem volt, hogy a baloldalon mentünk (errefelé ez így szokás), de az elõzés az úgy történt, hogy kitette az indexet, átmentünk a másik sávba, majd az elõzendõ autó mellett párhuzamosan haladva elkezdett valami hihetetlen érdekesnek tûnõ történetet ecsetelni. Aztán, amikor feltûnt velünk szemben egy villogó reflektorpár, akkor hirtelen megreccsentette párszor a sebességváltót (vissza kettõ), a motort felbõgetve (padlógáz) elkezdtünk visszasoroloni a sávunkba, közben hajszál híján leszorítottuk azt az autót, amit már legalább két perce a hátunk mögött kellett volna tudnunk. Mindez eseménysorozatot egy "Oh, my God!" horkantással nyugtázta.
Slieve Donard Hotel, Newcastle, 23.45
Megérkeztünk!
Helo! Good night! Helo! Thank you! Hja! (a "h"-t csak lágyan, a "ja"-t pedig megnyomva - így köszönnek erefelé; amolyan kis indián üvöltéssel) Szép álmokat! Szó nélkül kidõltünk... Egyáltalán nem biztos, hogy ez volt a sorrend; a kidõltünk az egészen biztosan stimmel - ott a sor végén.
A szél egész éjjel fújt, mitha nekünk, az új látogatóknak, akarná megmutatni, hogy itt bizony ilyen is van. És így is tud! Köszönjük szépen. A reggeli ébredéssel semmi gond nem volt, csak a mosakodásnál szaladtam bele az elsõ aprócska meglepetésbe. Két csap volt. Kettõ. Illetve kétszer kettõ. Kettõ a kagylónál és kettõ a kádnál. Szerencsére egy-egy hideg és meleg volt a leosztás. Így aztán igazán érdekessé vált a mosakodás és a fogmosás. Nah, mindegy. Ezen aztán ne akadjunk fenn, elvégre látott már a világ ennél nagyobb csodát.
A hotel fõbejáratán kilépve a következõ tragikus látvány csapott minket fejbe, illetve szembe: elõttünk a tenger ostromolta a partot kábé 30-40 méterre tõlünk, és hiába ingattuk a fejünket jobbra illetve balra, mindenhol ez a kép fogadott minket. A végeláthatatlan ír tengerpart. Aztán kicsit jobban jobbra a kisváros háztetõi felett egy hegyvonulatot vettünk észre (legmagasabb pontja 855 méter - persze nem ránézésre, hanem egy helyi "guide"-ból kiderítve), amely sosem tudta eléggé összehúzni magát annyira, hogy a felhõk be ne burkolták volna a havas hegycsúcsát. Vagy a felhõk ereszkedtek állandóan a tengerparthoz közeledve kézzel fogható magasságba.
Pazar! Nap mint nap megállt bennem egy kicsit az ütõ, ahányszor csak kiléptünk a kapun.
Aztán pár nappal késõbb megtaláltuk a nekünk is ajánlott személyzeti bejárót - nem ecsetelem a környezetét...
2008. január 11., péntek
A kezdetek
2008-01-08
Ferihegy, Terminal 1, 16.15 indulás
Öcsém vitt fel minket, nem volt nagy forgalom sem az autópályán, sem Pesten. Pénze nem sok volt, de azért tankolni tudott még, én meg adtam neki egy két ezrest indulás elõtt és elzavartam autópálya matricáért. A biztonság kedvéért kapott még egy ötézrest a parkolásért, nehogy ott ragadjon, aztán mi hamarabb érjünk Belfastba, mint õ Dunaújvárosba vissza.
Idõben odaértünk, ami azért is fontos volt, mert egy hatalmas sor végére kellett beállnunk - bõ fél óra múlva le is adtuk a poggyászunkat. A laptop kiviteli engedélyét nem ott kellett leadni. Ezek után egy újabb sor következett, egy újabb fél óra, ahol az útleveleket ellenõrizték - itt sem tudtak mit kezdeni a laptop papírjával. Majd becheckoltunk, ahol átnézték a kézipoggyászainkat, teszteltük a fémdetektoros kaput, és már furakodtunk elõre az SB-os (speedy boarding) jegyünkkel - remélve, hogy nem mindenki SB jeggyel várakozik.
Az elsõ buszra szállhattunk fel, ami 5 perc várakozás és 1 perc száguldás (a max sebesség 15 km/h volt!) után már a repülõgép mellett csikorgatta a fékeit. Kiszálltunk, aztán felszálltunk. Ez még nem a "landing off" volt, csak felmásztunk a lépcsõn, és ledobtunk magunkat az ablak mellé. Egészen pontosan a bal oldalon, a szárny mögött egy kicsivel a gép hátsó harmadában. Újabb 5 perc elteltével, és újabb hihetetlen száguldást követõen befarolt a gép mellé a másik busz is - ezen voltak a nem speedy-k. A fennmaradó helyekre leültek, a réseket kitöltötték, a már szunyokálókat felébresztették. Hihetetlen sok volt a gyerek, kicsik, nagyok egyaránt, még egy-két pelenkás pokolfajzatot is elhoztak az õseik. Az egész repülõút kezdett hasonlítani egy boldog-békeidõkbeli családi kirándulásra. Csakhogy itt a végcél nem a Balatonszéplaki Vasmûs szálló volt, hanem London. A km-ek száma meg inkább közelített az ezerhez, mintsem a százhoz. Na mindegy, õk tudják. Ez a fapadosok apró bája - lehet szeretni és lehet útálni. Én inkább tartozkódom.
16.15-kor kigurultunk a starthelyre, bemelegítõ kör nem volt, a pole pozíció a mienk. 16.18-kor nekiveselkedett a madár és félperces rázkódás után felemelte a 2x60 halálvágyót. Repülés?! Csak egy pár fokkal jobb, mint az ûrhajózás - milyen bátrak ezek a símabõrûek. Persze az meglehet, hogy egy Boing 747-es esetén más a helyzet: a szinteken(!) nem 120 ember üldögél, hanem 2-300 és a gép paramétereit a Wright-fivérek álmukban sem merték volna végigolvasni. A fenti látvány lenyûgözõ volt. Autók és útak, folyók és tengerek, erdõk és mezõk, na meg városok. Még világos volt, bár nagyon ködös az idõ, és mindent tisztán láttam pár percen keresztül. Aztán egy órás félhomály következett, mintha a nap nem tudta volna eldönteni, hogy lebukjon-e nyugaton vagy sem. Vagy azt sem tudta, hogy merre van a nyugat. Egy kicsit északnak, aztán meg nyugatnak tartottunk, a pontos útvonalat, hogy melyik várost érintjük nem tudtam. Egy biztos volt: tõlem balra narancssárga volt a láthatár pereme, elõttem pedig még a citromsárga és a világoskék szín viaskodott egymással.
Az út második órájában már teljes sötétség vett körül minket, amit a szárnyvégen villogó helyzetjelzõ tört csak meg idõrõl idõre, bizonyítva azt, hogy repülõn vagyunk és élünk. Bevágtam egy kakaóscsigát, megcsináltam egy hármas erõsségû sudoku-t, aztán bámultam ki az ablakon, nehogy szó érje a ház elejét, hogy itt ülök az ablak mellett és nem élvezem a gyönyörû panorámát, sõt még csak nem is ajánlom fel senkinek sem a lehetõséget, hogy csodálja a sötétség sokféleségét. Két kevésbé-nagyon és egy nagyon-nagyon sötét rész után kezdtem észrevenni az alattam elterülõ városokat. Persze csak a gazdagabb és így aztán kivilágított városokat, mert mondjuk egy Dunaújváros kaliberû városkát még éjjellátóval sem regisztráltam volna, csak ha a vasmûs kémények környékén szokatlanul ízesebb lett volna a levegõ. Hiába no, vannak városok, amelyeket a fényeirõl lehet megismerni; és vannak, amelyeket a szagukról. Ez utóbbi a miénk, az elõbbi pedig Brüsszel, ami gyönyörû volt: mint egy kivilágított pókháló, szanaszéjjel ágazott az útjaival, és helyenként még a talán az épületket is megnevezhettem volna. Persze, ehhez már járni kellett volna párszor Brüsszelben... Hihetetlen belegondolni, hogy itt is élnek emberek, akik teszik a dolgukat: dolgoznak, gyereket nevelnek, esznek, isznak, alszanak és házas életet élnek. Meg még kitudja mi másra van idejük és energiájuk. És mindezt átlagban tízszer annyi pénzért mint mi otthon, Magyarországon. (Mit rontottunk el? És hol?? De legfõképpen ki???)
Elso repuloutam kipipalva!
London, Gatwick, 18.15 érkezés
Menetrendszerûen!
A londoni leszállás egy kicsit rázkódós volt, de mint kiderült, ez még semmi sem volt Belfasthoz képest. Erõs szél fújt, de semmi komoly, és a gépek jöttek-mentek - õket ez cseppet sem érdekelte. Nagyon felhõs volt az ég - semmi különöset nem láttam. Még csak különöset sem. Csak semmit... Felmarkoltuk a poggyászainkat, és beálltunk az EU-s sorba az útlevélkezeléshez. Elõször még csak 4 sor volt, aztán látták, hogy nem apad a sor, sõt növekszik, akkor még nyitottak 2, aztán még 2 sort, illetve ellenõrzõ pontot. A UPC-nél ilyenkor állt volna fel az egyik nénike egy két oldalas szerzõdést elõkészíteni valami very-very-VIP-nek, a másik meg vérszemetkapva, bosszúból, ekkor kapcsolt volna vissza a 3 ügyfél/órás sebességébõl. A harmadikról már ne is beszéljünk, õ már vissza sem mert volna ülni az asztalához ennyi embert látva - tömegfóbiája lett. De ez LONDON. ANGLIA. Illetve Nagy-Britannia. Zajlik az élet. Teszik az emberek a dolgukat, mert ezért kapják a fizetésüket. Útlevelek rendben, csomagok leadva, majd újabb kézipoggyász ellenõrzést követõen már karnyújtásnyi távolságban voltunk a belfasti csatlakozástól. Egy erõsnek cseppet sem nevezhetõ kávé után, ami egy kissé rombolta a kedélyállapotomat, párommal arról vitatkoztunk, hogy a kávézóban mellettünk üldögélõ jólszituált figura férfi-e, vagy nõ. Õ azt mondta férfi, aki ad magára. Én azt mondtam férfi volt, aki inkább már nõ szeretne lenni; de annak már csak a legcsúnyábbik vonalát erõsítheti. Éppen valamiféle barnítókrémet kenegetett az arcára, félrecsúsztatván a szõke parókáját, és a Ray Ban napszemüvegét. Az információs tábla jelzett, hogy mehetünk checkolni, így a magasröptû elmélkedésünket félbeszakítva elindultunk megkeresni a Gate 6-ot. A Time Planning szerint 20 perc az odavezetõ út hossza (idõben!). Egy McDonalds és egy Parfüméria között fel is fedeztük az odavezetõ ajtót. Ez kábé úgy el volt rejtve mint a Harry Potter-ben az a bizonyos vasúti vágány. Meg is símogattam J.K. Rowling ihletõjét. Mellesleg mint egy áruház, helyesebben mint egy pláza olyan a reptér: szökõkútak csobognak, autók kiállítva, gyorséttermek füstölögnek, butikok kínálgatnak, mindent mi szám szájnak ingere, (már csak egy multiplex mozi hiányzik), közben pedig, innen pár méterre a világ egyik legnagyobb utasforgalmát bonyolítják le. Döbbenet. Az ember csak sodródik az árral, és veszi a lapot, amit osztanak neki, de igazából csak egy nyugodtabb pillanatában eszmél rá arra, hogy miként forog a világ körülötte...
Ferihegy, Terminal 1, 16.15 indulás
Öcsém vitt fel minket, nem volt nagy forgalom sem az autópályán, sem Pesten. Pénze nem sok volt, de azért tankolni tudott még, én meg adtam neki egy két ezrest indulás elõtt és elzavartam autópálya matricáért. A biztonság kedvéért kapott még egy ötézrest a parkolásért, nehogy ott ragadjon, aztán mi hamarabb érjünk Belfastba, mint õ Dunaújvárosba vissza.
Idõben odaértünk, ami azért is fontos volt, mert egy hatalmas sor végére kellett beállnunk - bõ fél óra múlva le is adtuk a poggyászunkat. A laptop kiviteli engedélyét nem ott kellett leadni. Ezek után egy újabb sor következett, egy újabb fél óra, ahol az útleveleket ellenõrizték - itt sem tudtak mit kezdeni a laptop papírjával. Majd becheckoltunk, ahol átnézték a kézipoggyászainkat, teszteltük a fémdetektoros kaput, és már furakodtunk elõre az SB-os (speedy boarding) jegyünkkel - remélve, hogy nem mindenki SB jeggyel várakozik.
Az elsõ buszra szállhattunk fel, ami 5 perc várakozás és 1 perc száguldás (a max sebesség 15 km/h volt!) után már a repülõgép mellett csikorgatta a fékeit. Kiszálltunk, aztán felszálltunk. Ez még nem a "landing off" volt, csak felmásztunk a lépcsõn, és ledobtunk magunkat az ablak mellé. Egészen pontosan a bal oldalon, a szárny mögött egy kicsivel a gép hátsó harmadában. Újabb 5 perc elteltével, és újabb hihetetlen száguldást követõen befarolt a gép mellé a másik busz is - ezen voltak a nem speedy-k. A fennmaradó helyekre leültek, a réseket kitöltötték, a már szunyokálókat felébresztették. Hihetetlen sok volt a gyerek, kicsik, nagyok egyaránt, még egy-két pelenkás pokolfajzatot is elhoztak az õseik. Az egész repülõút kezdett hasonlítani egy boldog-békeidõkbeli családi kirándulásra. Csakhogy itt a végcél nem a Balatonszéplaki Vasmûs szálló volt, hanem London. A km-ek száma meg inkább közelített az ezerhez, mintsem a százhoz. Na mindegy, õk tudják. Ez a fapadosok apró bája - lehet szeretni és lehet útálni. Én inkább tartozkódom.
16.15-kor kigurultunk a starthelyre, bemelegítõ kör nem volt, a pole pozíció a mienk. 16.18-kor nekiveselkedett a madár és félperces rázkódás után felemelte a 2x60 halálvágyót. Repülés?! Csak egy pár fokkal jobb, mint az ûrhajózás - milyen bátrak ezek a símabõrûek. Persze az meglehet, hogy egy Boing 747-es esetén más a helyzet: a szinteken(!) nem 120 ember üldögél, hanem 2-300 és a gép paramétereit a Wright-fivérek álmukban sem merték volna végigolvasni. A fenti látvány lenyûgözõ volt. Autók és útak, folyók és tengerek, erdõk és mezõk, na meg városok. Még világos volt, bár nagyon ködös az idõ, és mindent tisztán láttam pár percen keresztül. Aztán egy órás félhomály következett, mintha a nap nem tudta volna eldönteni, hogy lebukjon-e nyugaton vagy sem. Vagy azt sem tudta, hogy merre van a nyugat. Egy kicsit északnak, aztán meg nyugatnak tartottunk, a pontos útvonalat, hogy melyik várost érintjük nem tudtam. Egy biztos volt: tõlem balra narancssárga volt a láthatár pereme, elõttem pedig még a citromsárga és a világoskék szín viaskodott egymással.
Az út második órájában már teljes sötétség vett körül minket, amit a szárnyvégen villogó helyzetjelzõ tört csak meg idõrõl idõre, bizonyítva azt, hogy repülõn vagyunk és élünk. Bevágtam egy kakaóscsigát, megcsináltam egy hármas erõsségû sudoku-t, aztán bámultam ki az ablakon, nehogy szó érje a ház elejét, hogy itt ülök az ablak mellett és nem élvezem a gyönyörû panorámát, sõt még csak nem is ajánlom fel senkinek sem a lehetõséget, hogy csodálja a sötétség sokféleségét. Két kevésbé-nagyon és egy nagyon-nagyon sötét rész után kezdtem észrevenni az alattam elterülõ városokat. Persze csak a gazdagabb és így aztán kivilágított városokat, mert mondjuk egy Dunaújváros kaliberû városkát még éjjellátóval sem regisztráltam volna, csak ha a vasmûs kémények környékén szokatlanul ízesebb lett volna a levegõ. Hiába no, vannak városok, amelyeket a fényeirõl lehet megismerni; és vannak, amelyeket a szagukról. Ez utóbbi a miénk, az elõbbi pedig Brüsszel, ami gyönyörû volt: mint egy kivilágított pókháló, szanaszéjjel ágazott az útjaival, és helyenként még a talán az épületket is megnevezhettem volna. Persze, ehhez már járni kellett volna párszor Brüsszelben... Hihetetlen belegondolni, hogy itt is élnek emberek, akik teszik a dolgukat: dolgoznak, gyereket nevelnek, esznek, isznak, alszanak és házas életet élnek. Meg még kitudja mi másra van idejük és energiájuk. És mindezt átlagban tízszer annyi pénzért mint mi otthon, Magyarországon. (Mit rontottunk el? És hol?? De legfõképpen ki???)
Elso repuloutam kipipalva!
London, Gatwick, 18.15 érkezés
Menetrendszerûen!
A londoni leszállás egy kicsit rázkódós volt, de mint kiderült, ez még semmi sem volt Belfasthoz képest. Erõs szél fújt, de semmi komoly, és a gépek jöttek-mentek - õket ez cseppet sem érdekelte. Nagyon felhõs volt az ég - semmi különöset nem láttam. Még csak különöset sem. Csak semmit... Felmarkoltuk a poggyászainkat, és beálltunk az EU-s sorba az útlevélkezeléshez. Elõször még csak 4 sor volt, aztán látták, hogy nem apad a sor, sõt növekszik, akkor még nyitottak 2, aztán még 2 sort, illetve ellenõrzõ pontot. A UPC-nél ilyenkor állt volna fel az egyik nénike egy két oldalas szerzõdést elõkészíteni valami very-very-VIP-nek, a másik meg vérszemetkapva, bosszúból, ekkor kapcsolt volna vissza a 3 ügyfél/órás sebességébõl. A harmadikról már ne is beszéljünk, õ már vissza sem mert volna ülni az asztalához ennyi embert látva - tömegfóbiája lett. De ez LONDON. ANGLIA. Illetve Nagy-Britannia. Zajlik az élet. Teszik az emberek a dolgukat, mert ezért kapják a fizetésüket. Útlevelek rendben, csomagok leadva, majd újabb kézipoggyász ellenõrzést követõen már karnyújtásnyi távolságban voltunk a belfasti csatlakozástól. Egy erõsnek cseppet sem nevezhetõ kávé után, ami egy kissé rombolta a kedélyállapotomat, párommal arról vitatkoztunk, hogy a kávézóban mellettünk üldögélõ jólszituált figura férfi-e, vagy nõ. Õ azt mondta férfi, aki ad magára. Én azt mondtam férfi volt, aki inkább már nõ szeretne lenni; de annak már csak a legcsúnyábbik vonalát erõsítheti. Éppen valamiféle barnítókrémet kenegetett az arcára, félrecsúsztatván a szõke parókáját, és a Ray Ban napszemüvegét. Az információs tábla jelzett, hogy mehetünk checkolni, így a magasröptû elmélkedésünket félbeszakítva elindultunk megkeresni a Gate 6-ot. A Time Planning szerint 20 perc az odavezetõ út hossza (idõben!). Egy McDonalds és egy Parfüméria között fel is fedeztük az odavezetõ ajtót. Ez kábé úgy el volt rejtve mint a Harry Potter-ben az a bizonyos vasúti vágány. Meg is símogattam J.K. Rowling ihletõjét. Mellesleg mint egy áruház, helyesebben mint egy pláza olyan a reptér: szökõkútak csobognak, autók kiállítva, gyorséttermek füstölögnek, butikok kínálgatnak, mindent mi szám szájnak ingere, (már csak egy multiplex mozi hiányzik), közben pedig, innen pár méterre a világ egyik legnagyobb utasforgalmát bonyolítják le. Döbbenet. Az ember csak sodródik az árral, és veszi a lapot, amit osztanak neki, de igazából csak egy nyugodtabb pillanatában eszmél rá arra, hogy miként forog a világ körülötte...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
